Amikor a tragédia is csak egy újabb ürügy a gyűlölködésre

A kommentszekció toxikus valósága, avagy miért nem lesz így soha rendszerváltás a fejekben.

A mai napon a Tisza–kormány bemutatta a gyermekvédelmi vizsgálatuk eredményeit. Ha pusztán a tényeket és a szakmai munkát nézzük, akkor elmondható, hogy szörnyű tragédia mindaz, ami kiderült. Felfoghatatlan, hogy ilyen dolgok megtörténhettek az országban, és őszintén dicséretes, hogy az illetékesek végre érdemben dolgoznak a megoldáson, feltárják a múlt sebeit és megpróbálják garantálni, hogy a jövőben egyetlen gyermeknek se kelljen átélnie hasonló borzalmakat.

De én most valami egészen másról szeretnék nektek írni. Arról a gyomorforgató és mélyen elkeserítő jelenségről, ami a bemutató közben, illetve az elmúlt hetekben a szemünk előtt zajlik a közösségi médiában.

Amikor a társadalomnak össze kellene zárnia, amikor egy olyan súlyos és mindenkit érintő kérdés kerül az asztalra, mint a gyermekvédelem, az ember azt várná, hogy legalább egy pillanatra elcsitulnak a politikai csatározások, és átadja a helyét a józan észnek, a szolidaritásnak.

Ehelyett mi történt?

Tele van a Facebook undorító stílusban fröcsögő, láthatóan végtelenül csalódott ellenzéki kommentelővel, akik képesek még egy ilyen tragikus, emberi sorsokat tönkretevő témában is röhögni, mocskolódni és a legprimitívebb módon megnyilvánulni.

Annyira felcseszte az agyam ez az egész, hogy inkább nem írom le, mit tettem volna velük legszívesebben, mert azzal magam is lesüllyednék arra a szintre, amely ellen küzdök. De az, amit ezek az emberek mostanában művelnek, már régen túlmegy minden határon. Mindenkit sértegetnek az identitásában, gátlástalanul mocskolódnak, és olyan minősíthetetlen stílusban káromkodnak, ami a legutolsó kocsmákban is kiverné a biztosítékot.

Lehet nem egyetérteni a kormánnyal, lehet kritikát megfogalmazni a vizsgálat módszertanával vagy az eddigi politikai lépésekkel kapcsolatban – ez a demokrácia alapja.

De valóban kell ez a stílus?

Tényleg elhiszi bárki is, akár csak egy pillanatra, hogy ezzel a trágár, kirekesztő és minden emberi méltóságot sárba tipró kommunikációval vissza tudják hozni az előző kormányt?

Ha mélyebben megvizsgáljuk a mögöttes pszichológiát, azonnal látszik, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű politikai nézeteltérésről. Amit a kommentszekciókban látunk, az a tehetetlen düh, a frusztráció és a tanult tehetetlenség. Az elmúlt 16 év politikai klímája, a folyamatos megosztottság és a mesterségesen szított gyűlölet olyan mély sebeket ejtettek a magyar társadalom mentális állapotán, amelyeket a képernyő anonimitása csak tovább ront.

A pszichológiában jól ismert jelenség az úgynevezett online disinhibition effect. Amikor az emberek egy képernyő mögé bújnak, megszűnik a fizikai jelenlétből fakadó társadalmi nyomás. Nincs szemkontaktus, nincs azonnali fizikai vagy szociális következmény, így az agyunk olyan gátakat old fel, amelyeket a való életben sosem lépnénk át. Azok, akik az utcán vagy egy kávézóban csendben, lehajtott fejjel mennének el egy vita mellett, a billentyűzet mögött hirtelen agresszív, vérszomjas megmondóemberekké válnak.

Ehhez adódik hozzá a tömegpszichózis és a visszhangkamrák hatása. Ezek a csalódott kommentelők – akik sokszor magukat a demokrácia és a szabadság utolsó bástyáinak hiszik – valójában ugyanabban a toxikus mocsárban dagonyáznak, mint akiket kritizálnak.

A frusztráció-agresszió hipotézis egyértelműen kimondja:

ha egy egyén folyamatosan akadályoztatva érzi magát a céljai elérésében (például egy számára elfogadhatatlan politikai rendszer leváltásában), az felgyülemlő feszültséget eredményez, amely végül sokszor irracionális agresszióban tör a felszínre. Mivel magát a rendszert nem tudják megütni, megütik azt, aki éppen szembejön: a másik kommentelőt, a posztolót, vagy éppen az áldozatokat.

De ez a viselkedés nemcsak pszichológiailag romboló, hanem politikailag is öngyilkosság. Egy társadalmat nem lehet gyűlölettel és megvetéssel egy új irányba vezetni. Amikor a bizonytalan szavazó, vagy éppen az apolitikus átlagember belép egy ilyen kommentszekcióba, és azt látja, hogy a változást követelő oldal képviselői őrjöngve, mindenkit sárba döngölve kommunikálnak, azonnal el fog fordulni tőlük.

A stílus maga az ember – tartja a mondás, és a stílus jelen esetben egy végtelenül taszító, toxikus közeget mutat.

Éppen ezért a Facebooknak, a magyar kormánynak, de legfőképpen az Európai Uniónak sokkal aktívabban és drasztikusabban kellene fellépnie ez ellen. Nem lehet tovább tétlenül nézni, hogy a közösségi média platformok algoritmusai mesterségesen felerősítik a gyűlöletet, pusztán azért, mert a dühös reakciók generálják a legtöbb kattintást és bevételt.

Különösen felháborító, hogy a kommentek jelentős része kamu profilokról, arctalan álprofilok mögül érkezik. Ezek a digitális fantomok büntetlenül mérgezik a közbeszédet, manipulálják a közvéleményt és terjesztik a dezinformációt. Bár az Európai Unió már elindította a Digitális Szolgáltatások Jogszabályát, amely elvileg kötelezi a nagy platformokat a jogellenes tartalmak és a dezinformáció elleni fellépésre, a gyakorlatban ebből a magyar nyelvű közegben alig érezni valamit.

Azonnali és fájdalmas büntetés kellene azoknak, akik szándékosan valótlanságokat terjesztenek, akik álprofilok hálózatával manipulálnak, és akik átlépnek egy olyan morális határt, amely a társadalmi együttélés alapjait fenyegeti.

Az identitásbeli sértegetés, a fenyegetés és a tragédiákon való gúnyolódás nem tartozik a szólásszabadság kategóriájába. A szólásszabadság felelősséggel jár, és aki ezt a felelősséget nem hajlandó vállalni, annak viselnie kell a következményeket.

Gyakran kapom meg a kérdést, és nagyon sokszor én magam is elgondolkodom rajta a hosszú, csendes éjszakákon:

megéri-e egyáltalán csinálni ezt az egészet?

Amikor megírok egy-egy ilyen publicisztikát, vagy amikor megszólalok egy témában, pontosan tudom, mi fog következni. Fenyegetések sorát kapom a legkülönbözőbb oldalaktól. Hol burkoltan, hol nyíltan próbálnak megfélemlíteni, elhallgattatni, vagy éppen hiteltelenné tenni.

De van egy dolog, amit ezek az arctalan gyűlölködők nem értenek meg:

nem fogom feladni.

Nem fogom feladni azt, hogy kiálljak a normális, emberi értékrend mellett. Hogy felvegyem a harcot a Fidesz undorító maffiája, vagy a Mi Hazánk kirekesztő politikája ellen.

Számomra ez nem pusztán egy hobbi vagy egy múló fellángolás. Kommunikációs szakemberként a legfőbb célom az, hogy megtisztítsam ezt a végtelenül szennyezett közéletet a gyűlölettől.

Hogy megmutassam: létezik értelmes, érvekre épülő kommunikáció a mindennapokban. Hogy lehet vitatkozni, lehet nem egyetérteni, de mindezt meg lehet tenni úgy is, hogy közben megőrizzük a saját emberi méltóságunkat és tiszteletben tartjuk a másikét.

A magyar társadalom megérett egy paradigmaváltásra, de ezt a váltást nem a politikusok fogják elhozni. Nekünk kell kiharcolnunk a saját köreinkben, a saját kommentszekcióinkban, a saját családi asztalainknál.

Nem engedhetjük át a terepet azoknak, akiknek az egyetlen fegyvere a sárba rántás. Minden egyes alkalommal, amikor valaki kulturáltan, érvekkel áll bele egy vitába, egy apró győzelmet arat a toxikus mocsár felett.

Tudom, hogy ez egy iszonyatosan hosszú és kimerítő harc. De azt is látom, hogy van értelme. Egyre többen követtek, egyre többen támogatjátok a küldetésem. Ez a fajta visszaigazolás elképesztően jól esik. Azt mutatja, hogy igenis van igény a normális hangvételre, az elemző gondolkodásra és arra a publicisztikára, amely nem csak a felszínt kapargatja, hanem hajlandó leásni a problémák gyökeréig.

Hálás vagyok nektek minden megosztásért, minden építő jellegű kritikáért és minden bátorító szóért. Ti vagytok a bizonyítékai annak, hogy a gyűlölet nem az egyetlen út, és hogy a csendes, de annál elszántabb többség igenis vágyik egy tisztább, élhetőbb országra. És amíg ti itt vagytok és velem tartotok ezen az úton, addig már csak ezért is megéri csinálni. Folytatjuk!