A 8 éves csapda: Miért a 12 éves mandátumkorlát az egyetlen racionális kiút az Alaptörvény módosításakor?

A közhangulat 8 évet követel, de a józan ész, az államigazgatási realitás és a minőségi kormányzás érdeke 12 évet diktál.

Egy olyan intézményi reform kapujában állunk, amely évtizedekre betonozhatja be, vagy éppen teheti tönkre a magyar törvényhozás minőségét. Amikor a kormány feltöltötte a kormany.hu-ra az Alaptörvény módosításának hivatalos tervezetét, a szövegben egy kifejezetten bátor és szakmailag megalapozott szám szerepelt: az eredeti javaslat 12 évben, vagyis maximum 3 ciklusban húzta meg az országgyűlési képviselők mandátumának felső határát. Aztán elindult a társadalmi egyeztetés, és ahogy az a nyilvánosságban lenni szokott, a szakmai érveket pillanatok alatt elsöpörte a nyers választói frusztráció. A kommentárok, a civil visszajelzések és a közösségi média véleményvezérei szinte egy emberként kezdték el követelni a radikálisabb vágást, a 8 éves, azaz 2 ciklusos modellt.

Értem a dühöt. Értem, hogy a társadalom torkig van a bebetonozott politikai szereplőkkel, és legszívesebben 8 év után mindenkit lecserélne. Azonban, ha ez az indulatból táplálkozó nyomás felülírja a 12 éves, józanabb javaslatot, azzal az ország óriásit veszthet: a várt rendszerszintű megújulás helyett ugyanis egyszerűen csak az amatörizmust emelnénk törvényi erőre. Az eredeti, 12 évet kijelölő tervezet ugyanis nem egy politikai mutyi eredménye, és nem is a hatalom öncélú meghosszabbítása, hanem a közigazgatási realitás leképezése. A közvélemény hajlamos egy amerikai elnöki ciklus romantikáján keresztül szemlélni a hazai parlamentarizmust, elfelejtve egy alapvető tényt: egy országgyűlési képviselő munkája nem egyenlő a végrehajtó hatalom csúcsvezetésével. A törvényhozás egy iszonyatosan komplex szakma, amelynek megvannak a maga tanulóévei. Ha racionálisan akarjuk vizsgálni a kérdést, le kell bontanunk egy politikai karriert a magyar valóságra, és meg kell értenünk, miért jelent végzetes hibát a folyamat idő előtti megszakítása.

Mi történik egy képviselővel az első 4 évben?

Bármilyen tehetséges, agilis és elhivatott emberről is beszélünk, az első parlamenti ciklusa szinte kizárólag a tanulópénz megfizetéséről szól. Meg kell ismernie a házszabályt, fel kell térképeznie a frakciófegyelem törvényeit, bele kell tanulnia a szakbizottsági munka száraz rétegeibe. Át kell látnia a minisztériumok közötti erővonalakat, mechanizmusokat, a lobbiérdekeket és a jogalkotás technikai útvesztőit. Egy új képviselő nem kész államférfi, hanem egy rendkívül bonyolult gépezet betanuló operátora.

Az első 4 év tehát az orientáció fázisa.

De lássuk be a parlamenti jelenlét további realitásait: a törvényhozói munka sokszor egy monoton daráló. Egy képviselő akár 2 cikluson, azaz 8 éven keresztül is tisztességgel nyomhatja a gombot, felszólalhat a plenáris üléseken, és részt vehet a végeláthatatlan bizottsági vitákban anélkül, hogy ez idő alatt érdemi kormányzati feladatot – mondjuk egy államtitkári kinevezést – kapna. A rendszer logikájából fakadóan nem lehet mindenki azonnal a végrehajtó hatalom része. Ha azonban 8 évnél meghúzzuk a határt, akkor egy olyan politikust küldünk a süllyesztőbe, aki épp a parlamenti padsorokban bizonyította be teherbírását és szakmai alázatát. Mire a második ciklusa végére eljutna odáig, hogy a törvényhozásból átlépjen a kormányzatba, és ott a végrehajtó hatalomban kamatoztassa a felhalmozott rutinját, az önkényes stopperóra egyszerűen elvágja a karrierjét.

És van itt egy még súlyosabb, a vitákból teljesen kimaradt szempont:

Mi a helyzet az ellenzéki politizálással?

Képzeljük el azt a teljesen reális forgatókönyvet, hogy egy politikus, vagy egy egész párt két cikluson, azaz nyolc éven át ellenzékben kényszerül dolgozni. Ez az időszak a kemény parlamenti harcokról, a hatalom ellenőrzéséről, a költségvetés sorról sorra történő átrágásáról és a szakmai alternatívák kidolgozásáról szól. A képviselő ez alatt a nyolc év alatt ellenzékből ismeri ki az államigazgatás minden rezdülését. Ha ez a formáció a nyolcadik év végén, a harmadik választáson végre bizalmat kap a társadalomtól és kormányra kerül, a 8 éves limit miatt pont azokat a legütőképesebb, a rendszert kívülről-belülről átlátó vezetőit kellene hazaküldenie, akik kiharcolták a győzelmet.

Természetesen hiba lenne azt állítani, hogy az újoncok eleve kudarcra vannak ítélve. A magyar politikának vitathatatlanul szüksége van a friss lendületre. A közelmúlt politikai földindulásaiból – elég csak a Tisza-frakció lendületes parlamenti helytállására gondolni – pontosan látjuk, hogy a nullkilométeres politikusok is képesek kemény kontrollt gyakorolni, és felrázni az állóvizet. Csakhogy a parlamenti kontrollálás és a tényleges kormányzóképesség két teljesen eltérő műfaj. Egy minisztérium irányítását, a költségvetés végrehajtását nem lehet pusztán lelkesedésből csinálni. Ha a 8 éves limit miatt az új kormánynak egy teljesen tapasztalatlan, a végrehajtó hatalom működését csak kívülről látó újoncgárdával kellene átvennie az ország irányítását, az a kormányzati stabilitás indokolatlan kockáztatását jelentené.

És itt ütközünk bele az intézkedés legfájdalmasabb korlátjába, az emberanyag kérdésébe. Hazánk nem egy kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkező birodalom. Ha az Alaptörvény módosítása során a kormány a 12 éves eredeti javaslatot 8 évre butítja le, a pártok pillanatok alatt kifogynak az alkalmas, felkészült jelöltekből. A kényszer szülte, túlpörgetett rotáció miatt olyan másod- és harmadvonalbeli emberekből kellene feltölteni a 199 fős parlamentet, akiknek sem a szakmai háttere, sem a morális tartása nem garantálja a minőséget. Egy állandóan cserélődő, tapasztalatlan, a saját túlélésével küzdő képviselőkből álló Országgyűlés végtelenül gyenge, manipulálható és felületes lesz. A tehetséget felváltja a lojalitás, a szakértelmet pedig az amatörizmus. A 8 éves szabállyal nem a korrupciót és a bebetonozást számolnánk fel, csupán a felkészületlenséget tennénk kötelezővé.

Ezzel szemben az eredeti javaslatban szereplő 12 év, vagyis a 3 parlamenti ciklust felölelő limit az az arany középút, amely megteremti a stabilitás és a megújulás törékeny egyensúlyát. A 3 ciklus logikája a minőségi kormányzati pótlás egyetlen járható útja. Ez a modell tökéletesen leképezi egy professzionális állami vezető érési folyamatát. Ahogy említettem, az első 4 év a parlamenti tanulóidő. A 2. ciklus a törvényhozói elmélyülésé és a választókerületi bázis megszilárdításáé. De a legfontosabb ugrás a 3. ciklusban történik: ekkor nyílik meg a reális, érdemi lehetőség arra, hogy a legjobban teljesítő, a parlamenti taposómalomban leginkább helytálló képviselők a végrehajtó hatalomban, a kormányzatban is tisztséget kapjanak.

Ahhoz, hogy valakiből felelős államtitkár, kormánybiztos, vagy egy kulcsfontosságú tárca vezető munkatársa váljon, elengedhetetlen az a politikai és közigazgatási rutin, amit csak a törvényhozásban eltöltött kemény évek alatt lehet felszedni. A 12 éves limit garantálja, hogy a minisztériumok pozícióiba ne zöldfülű, az állam működését csak elméletben ismerő figurák kerüljenek, hanem olyan szakemberek, akik legalább 8 éven át bizonyították rátermettségüket. Ha nincs meg ez a kifutási idő, a politikai elit kénytelen lesz teszteletlen káderekből dolgozni, ami egyenes út az állami működés színvonalának zuhanásához.

Van azonban a 8 éves limitnek egy olyan rejtett, a társadalmi vitákban mélyen elhallgatott veszélye is, amiről szinte senki nem beszél: az információs aszimmetria és a bürokrácia csendes térnyerése. A minisztériumokban, a háttérintézményekben és a hatóságoknál dolgozó hivatali apparátus jórészt független a parlamenti választásoktól. Joggal mondhatjuk, hogy ők csupán végrehajtók, akik sosem hoznak politikai döntéseket – de a valóság ennél árnyaltabb.

Ha a politikai felelősséggel tartozó választott képviselők 8 évente kötelezően eltűnnek a süllyesztőben, az államigazgatási rutin és az intézményi emlékezet kizárólag a hivatalnokoknál marad meg. Egy rutintalan, a hivatali útvesztőket nem ismerő parlament vagy friss tárcavezető könnyen kiszolgáltatottjává válik a saját apparátusának. A bürokráciának nem kell formálisan átvennie a hatalmat ahhoz, hogy irányítson: elég, ha ők készítik elő a jogszabály-alternatívákat, ők szűrik a döntéshozó elé kerülő információt, és egyszerűen mosolyogva „kivárják” a tapasztalatlan politikusokat, tudván, hogy a mandátumuk gyorsan lejár. A 12 éves jelenlét adja meg azt a rutint és magabiztosságot a választott képviselőknek, amivel átlátják az asztalukra tett aktákat, és nem válnak saját hivatalnokaik biodíszletévé.

Kommunikációs mulasztás volt a kormány részéről, hogy amikor az eredeti, 12 évről szóló tervezetet közzétették, elmulasztották mellé tenni azt a proaktív, edukatív magyarázatot, amely megértette volna a választókkal ennek a számnak a strukturális fontosságát.

A társadalmi egyeztetés a napokban hivatalosan is lezárult, a törvénytervezet pedig most kerül a parlament elé, ahol hamarosan megkezdődik a módosító javaslatok vitája. A döntéshozók asztalán ott a történelmi felelősség: a parlamenti csatározások során nem szabad meghátrálniuk a saját, eredeti, 12 évet rögzítő javaslatuktól. Akármekkora is a politikai kísértés, nem engedhetnek a 8 évet követelő, pillanatnyi dühből táplálkozó közhangulatnak. A politikai sklerózis ellen küzdeni kell, a vérfrissítés elengedhetetlen, de a valódi megoldást továbbra is egy okosan kalibrált rendszer jelenti. A 12 év ugyanis nem a kiváltságok meghosszabbítása, hanem a minőség, a kormányzati stabilitás és a racionális államépítés egyetlen biztosítéka. A magyar államigazgatás nem bír el több kapkodást. Most, a parlamenti viták küszöbén itt az ideje, hogy a felkészültség és a stratégiai nyugalom végre átvegye a populista szlogenek helyét.