Tollak, trükkök, tehetetlenség: A keszthelyi madárpark tündérmeséjének bukása
Egy 25 ezer forintos hattyú és egy 3 milliárdos csőd: így darálta be az állami gépezet Keszthely 130 ezer látogatót vonzó sikersztoriját.
Évente százezrek csodálták a Keszthelyi Festetics-kastély pálmaházának madárparkját, amelynek vitathatatlan fénypontja Totó, a hófehér bütykös hattyú volt. Az idilli felszín – a pávák, a ritka vízimadarak és a békés szökőkutak – alatt azonban egy elképesztő, fenyegetésekkel, gátlástalan bürokráciával és emberi tragédiákkal kikövezett történet húzódott meg.
Rigó Gábor történetét fogom veletek megosztani, aki jelenleg a siófoki Bella Állatpark gondozója, illetve a 37 ezer főt számláló Totó & Lulu csapata Facebook-oldal, valamint a 360 ezer követővel rendelkező Totó & Gábor TikTok csatorna üzemeltetője. A háttérben zajló, országos sajtót is megjárt állami intézményi átalakítások tényeit összevetve most összeáll a teljes kép arról, hogyan darálta be az állami gépezet Rigó Gábor életművét, miközben a kastély hivatalos kommunikációja a mai napig igyekszik elfedni a valóságot.
A kehidakustányi udvartól a pálmaházig
A történet 2016. május 1-jén kezdődött. Rigó Gábor ekkoriban még Kehidakustányban élt, ahol saját udvarában 150-180 egyedet számláló privát madárparkot tartott fenn. A helyi óvodások és iskolások csodájára jártak a gyűjteménynek, amelynek híre eljutott a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum akkori igazgatójához, Pálinkás Róberthez is.
Pálinkás azonnal meglátta a fantáziát Gábor munkájában, és meghívta őt Keszthelyre. A pálmaház melletti terület bejárása után az egyezség gyorsan megszületett: a kastély dolgozóinak kezdeti szkepticizmusa ellenére a park másfél hónap alatt felépült. Az indulást követő években – a drasztikus vezetőségváltásig – a madárpark a kastély egyik legfőbb vonzerejévé vált, a csúcsidőszakokban napi 1800-2500 látogatót vonzva. A projekt sikerét később maga a fenntartást átvevő NÖF is elismerte, amikor hivatalos Facebook-oldalán büszkén posztolta, hogy a park látogatóinak száma elérte a 130 ezer főt.
Amikor a rendszer bedarálja a szakértelmet
2020 őszén a hazai kastélyok üzemeltetését egy központosított állami cég, a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. (NÖF) vette át. A strukturális átalakítások részeként Pálinkás Róbertet, a kastélyt sikerre vivő igazgatót menesztették. Az új, „pesti központú” vezetőség érkezése drasztikus változásokat hozott.
Az új igazgatónő január másodikán még összehívta az állományt, és mindenkit biztosított afelől, hogy a munkahelyek biztonságban vannak. Egy héttel később azonban e-mailben, minden előzetes egyeztetés nélkül mintegy 80 embert rúgtak ki a kastélyból. A leépítés olyan kaotikus és szakmaiatlan volt, hogy a vezetők sokszor azt sem tudták, pontosan milyen pozíciót betöltő embereket tesznek az utcára.
Félelem a jövőtől és a 25 ezer forintos alku
A tömeges kirúgások láttán Gábor megijedt. Joggal aggódott a saját sorsáért, de még inkább az általa gondozott mintegy 400 madár életéért. Közülük is a legfontosabb a park legnagyobb sztárja, Totó volt, aki 2020-ban került a kastélyba. A fehér bütykös hattyú pillanatok alatt Keszthely város ikonikus madarává vált; a helyiek közül mindenki pontosan tudta, ki az a Totó. Gábor a madarat egy tojásból kikeltve, szinte saját gyermekeként nevelte fel, ám mivel az hazánkban védettnek számít, hivatalosan a Magyar Államkincstár tulajdona volt.
Gábor, tudva, hogy ha a tisztogatások őt is elérik, a madár nélküle elpusztulna, lépni kényszerült. Beadvánnyal fordult a hivatalos szervekhez, hogy a szoros kötődésre hivatkozva megvásárolhassa Totót. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő végül belátta a helyzet egyediségét, és egy határozatban, eszmei értéken – mindössze 25 000 forintért – Gábornak értékesítette a hattyút. Gábor fellélegzett, hiszen a madár élete biztosítottá vált, ám nem sejtette, hogy pont ez a papír indítja el a lavinát.
A bögre fontosabb, mint a hattyú
Amikor a NÖF jogászai szembesültek azzal, hogy Totó hivatalosan is Rigó Gábor tulajdona lett, pánikba estek. A kastély ajándékboltja ugyanis tele volt Totós relikviákkal: bögrékkel, pólókkal, noteszekkel és mágnesekkel. Másnap azonnal egy 20 oldalas lemondó nyilatkozatot toltak Gábor elé, amelyben minden jogdíjról és követelésről le kellett mondania a termékek kapcsán. Ő mosolyogva írta alá a papírokat – számára sosem a pénz, hanem a madár volt a fontos.
A vezetőség azonban innentől kezdve nyíltan a távozását követelte, telefonon fenyegetve őt, hogy azonnal pakolja össze a madarait.
„Ezek nem nyulak, hogy berakjuk egy polcra, vagy egy sarokba”
– fogalmazott Gábor.
A 400 vízimadár elhelyezése hatalmas logisztikai feladat volt, így a folyamatos nyomásgyakorlás ellenére még egy évig kénytelen volt a kastély területén maradni.
Az árulás, a csőd és a karma
A tarthatatlan helyzet miatt Gábor végül saját erőből, hatalmas anyagi áldozatok árán egy új parkot épített fel a kastélytól mindössze 3 kilométerre, Cserszegtomajon. A feszültség azonban itt sem ért véget. A kastély – miközben a közösségi médiában célzottan figyelte Gábor új parkjának lépéseit – továbbra is olyan jegycsomagokat értékesített, amelyek „madárparki” belépést ígértek. A gyanútlan turisták a kastélyos jegyekkel sétáltak át Gábor privát parkjába, ahol neki kellett felvilágosítania a vendégeket az etikátlan eljárásról.
Az önálló park fenntartása végül gazdaságilag fenntarthatatlannak bizonyult. Alig másfél év után a projekt becsődölt. A projekt megmentése érdekében Gábor feláldozta családi házát is. Hatalmas anyagi és lelki veszteségek után a kálvária végül lezárult. Év elején pedig Totoék a siófoki Bella Állatparkba költöztek, ahol azóta új, békés menedéket találtak maguknak.
A hivatalos narratíva és a valóság
A történet itt azonban kettéválik, hiszen amíg Rigó Gábor az életművét gyászolta, a hatalom gyorsan reagált a hiányára. A hivatalos kommunikációban nyoma sincs a múlt árnyainak: az – akkori – állami fenntartású propaganda szerint a mai napig él és virul a madárpark a Festetics-kastélyban. Ezek a gondosan szerkesztett, védekezésként is értelmezhető nyilatkozatok azonban rendre eltussolják azt a tényt, hogy a madárparkot átvevő, a drasztikus leépítéseket levezénylő NÖF gazdálkodása teljes kudarcnak bizonyult.
Ma már nem csupán suttogott pletyka, hanem gazdasági tény, hogy az új menedzsment a hazai kastélyüzemeltetést csődbe vitte. A vezetés közel 3 milliárd forintos gigantikus hiányt halmozott fel az irányítása alatt. Ez a csőd azonban tökéletes hivatkozási alapot szolgáltatott a Lázár János fémjelezte, országos felháborodást kiváltó kastélyprivatizációs programhoz. A közpénzből és uniós forrásokból frissen felújított műemlékeket – a NÖF alkalmatlanságára és a hatalmas fenntartási költségekre hivatkozva – az állam egy törvénymódosítással gyakorlatilag ingyen játssza át magánszereplők, alapítványok és nagyvállalatok kezébe. A keszthelyi szakértelem bedarálása és a jól működő projektek tönkretétele tehát nem egyedi hiba volt, hanem egy olyan gépezet működésének eredménye, amely végül tálcán kínálja fel a nemzeti örökséget.
Rigó Gábor ma már pozitívan tekint vissza a történtekre:
„Nem kívánok nekik semmi rosszat. A karma mindenkit utolér. Csak azt kérem, hogy mindenki a méltó jutalmát kapja meg a sorstól.”
Ilyenkor az ötlik először eszembe, hogy miért kellett ezt a kálváriát csinálni? Másodjára pedig az, hogy hány ilyen gyalázatos sztori lehet országszerte? Harmadjára az, hogy mit lehet csinálni?
Mindenekelőtt azt, hogy ahol csak lehet, szóvá tenni a gonoszságokat.
S ha már madarak! A rezervátumokban élőknek viszonylagos szerencséjük van. A szabadon élőkre viszont borzalmak leselkednek. A kormány épp most készül átadni a magyar tájakat nagy multinacionális társulatoknak, hogy gigantikus széltornyokat építsenek. Mivel Magyarország a medence -jellege miatt nem igazán huzatos hely, ezért ezek a tornyok csak 100-200 méter magasan tudnak "gazdaságosan" pörögni, azaz több hasznot hozni a befektetőknek, mint amennyi EU-s, illetve magyar kormányzati támogatás elnyelése felett adódhat. Ne tévedjünk meg! Ma még a szélenergia is csak hatalmas támogatások mentén lehet rentábilis. Igen, mi magyar és más európai adófizetők álljuk a gigantikus cechet, amelynek a másik végén dúsgazdag koncesszorok kortyolják a hűtött italaikat a jachtjaik fedélzetén. Mi meg azt hisszük, hogy de szép zöldek vagyunk. Nekünk ennyi jár ebben a buliban. Miénk a kábulat, a befektetőké a pénz. Ennyi.
De vissza a madarakhoz! Ezek a nagy magasságba épített kerekek a széleiken több száz kilométeres sebességgel forgatják a lapátjaikat, s nincs az a madár, amelyik ezt ki tudná kerülni. Amelyiknek a röpte a lapátok útját keresztezi, annak annyi. Egy-egy ilyen gyilkolótorony hartósugarában naponta akár több ezer madár eshet áldozatul ennek az őrületnek. Úgy, hogy az elmúlt 50 évben több, mint megfeleződött az európai madárpopuláció egyedszáma, és megfeleződött az itt élő fajok száma is. Csak azért nincs több féreg, bogár és rovar, mert a vegyszereinkkel kiöltük őket is.
Úgyhogy jó dolog egy-egy ilyen madárpark, ugyanis kvázi az utolsó madár-mohikánok költözhetnek beléjük.