Van egy alapvető tézis:
a választópolgár memóriája jóindulattal is legfeljebb hat hónapra terjed ki.
Erre az axiómára építette fel 16 éves kormányzását a Fidesz, és pontosan erre a feltételezett amnéziára számítanak most is, amikor ellenzékből, megrendült morális piedesztálról próbálják kiosztani a Tisza-kormányt. A napokban a fideszes politikusok és a hozzájuk hű sajtó hangos felháborodással kürtölte világgá, hogy a Tisza Párt „meggyalázta” augusztus 20-át.
A bűnük?
A nemzeti ünnep napján, az állami rendezvényekkel egy időben, egy teljesen elkordonozott, sajtónyilvánosságot kizáró, előzetes regisztrációhoz kötött találkozót tartottak a Tisza-szigetek aktivistáinak.
A kormánypárti aktivisták exkluzív sátrazása a nemzeti ünnepen kétségtelenül felvet ízlésbeli és protokolláris kérdéseket. Egy demokráciában teljesen legitim dolog kritikával illetni egy kormányt, ha az állami ünnep terét és idejét a saját politikai hátországának ápolására használja.
A probléma csak azzal van, aki ezt a kritikát megfogalmazza.
Amikor a Fidesz kéri számon Szent István ünnepének pártpolitikai kisajátítását, az nem egyszerűen kettős mérce, hanem a politikai cinizmus abszolút csúcsa. Ha ugyanis visszatekerjük az idő kerekét, azt látjuk: az elmúlt másfél évtizedben szinte nem volt olyan augusztus 20-a, amikor a kormányzat ne valaki elleni hergelésre, aktuálpolitikai ellenségkép-gyártásra vagy nyílt kultúrharcra használta volna fel a nemzet 1000 éves ünnepét.
Gyurcsány, Brüsszel, Soros, migránsok, liberálisok, „gender”, „sötétben bujkáló hatalmak”, „identitás-terroristák”
– az államalapítás ünnepe az évek során a Fidesz aktuális gyűlöletkampányainak legfőbb kifutójává vált.
Csak akkor valahogy nem zavarta őket, hogy meggyalázzák a nemzeti ünnepet. 😉
Nézzük meg, hogyan jutottunk el a kétharmados fülkeforradalomtól a nemzeti pride-ig, és hogyan tette tönkre szisztematikusan a Fidesz augusztus 20-a nemzetegyesítő jellegét.
2010–2014: A hatalomátvétel és a belső ellenségek kora
Amikor a Fidesz 2010-ben hatalomra került, a kommunikációs gépezet azonnal felismerte az állami ünnepekben rejlő potenciált. Nem az 1000 éves államot ünnepelték, hanem saját magukat. Már a 2010-es Szent István-napi ünnepségen Orbán Viktor a választási győzelmét „kétharmados forradalomnak” nevezte, amely szerinte:
„elsöpörte a megosztásra, a korrupcióra és a békétlenségre épülő, a nemzeti érdekeket sutba hajító korábbi politikai kurzust”.
Ugyanebben a beszédben világossá tette a feltételeket is:
„az új rendszerbe csak az tartozik bele, aki nem akarja, hogy a megdöntött rendszer valaha is visszatérjen”.
Az ünnep rögtön az első évben a kirekesztés eszközévé vált: aki nem fideszes, az a megdöntött, korrupt rendszer híve, ergo nincs helye a nemzetben.
Egy évvel később, 2011-ben Kövér László emelte a tétet, amikor az ünnepi szónoklatában a „Gyurcsány-féle vad, úri tatárokról” beszélt, akik szerinte szétdúlták és kifosztották az országot. Szent István napján a politikai ellenfelet a magyar történelem egyik legpusztítóbb inváziós seregéhez hasonlítani nem éppen az ünnepi megbékélés csimborasszója.
Ahogy közeledett a 2014-es választás, a retorika egyre inkább a kampány szolgálatába állt. 2013-ban Lázár János már nyíltan a következő választást vitte bele az ünnepbe, az „integráció hazai szálláscsinálói” elleni fellépést sürgetve. 2014-ben pedig Semjén Zsolt vette elő a magyar történelem legsúlyosabb testvérháborús metaforáját, amikor a „mai Koppánykodókról” szónokolt, és arról, hogy Magyarország „nem lett gyarmat és nem is lehet az”.
Az üzenet világos volt:
aki nem a kormánnyal van, az a pogány lázadó, az áruló, akit fel kell négyelni.
2015–2019: A migrációs válságtól a sötétben bujkáló hatalmakig
A 2015-ös európai menekültválság tökéletes alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a Fidesz a belső ellenségekről a külső fenyegetésekre irányítsa át az augusztus 20-i kommunikációt. Innentől kezdve Szent István országa nem önmagában volt érték, hanem mint egy ostromlott erőd, amelyet a Fidesznek kell megvédenie.
2015-ben Lázár János még óvatosabban fogalmazott, miszerint az illegális bevándorló „nem ellenség, de teher”, azonban már ekkor leszögezte:
akik beengednék őket, „nem a magyarok érdekeit tartják szem előtt”.
Egy évvel később, 2016-ban már szintet lépett a gépezet: Lázár kerek perec kijelentette, hogy:
„Brüsszel ma nagyobb határsértő, mint a bevándorlók.”
Az ünnep fókuszpontjába az Európai Unió démonizálása került.
A kommunikációs úthenger 2017-ben érte el az első igazi abszurditását. A kormányzat ekkorra már olyannyira nem bízta a véletlenre a dolgot, hogy egy központi, augusztus 20-i propaganda-sorvezetőt küldött ki a politikusainak. A kötelező mondás így hangzott:
„Választás előtt állunk: Szent István Magyarországa és a Soros-terv között.”
A fideszes káderek pedig katonás fegyelemmel mondták fel a mikrofonokba az államalapítás és egy amerikai milliárdos vélelmezett terve közötti apokaliptikus küzdelmet.
2018-ban Aradszki András folytatta a sort, miszerint „erőcsoportok” indítanak rohamot az európai nemzetállamok ellen, amit elegánsan azonnal össze is kötött a Fidesz választási győzelmeivel. A paranoiára épülő retorika 2019-re Szijjártó Péter beszédében csúcsosodott ki, aki már „részben látható, részben a sötétben bujkáló pénzügyi és politikai hatalmakról” vizionált, amelyek Európa keresztény és nemzeti identitását akarják felszámolni.
Az államalapítás ünnepe hivatalosan is átalakult a globális összeesküvés-elméletek felolvasóestjévé.
2020–2025: Az identitásterrorizmus és a totális kultúrharc
Ahogy a migrációs téma kifulladt, a Fidesz rátalált az új csodafegyverre:
a gender- és kultúrharcra.
Ennek a korszaknak a nyitánya a 2020. augusztus 20-i, Orbán Viktor által személyesen tartott beszéd volt. Orbán a hivatalos állami ünnepen jelentette ki:
„Nyugat-Európa lemondott a keresztény Európáról.”
Hozzátette, hogy a Nyugat „istentelen kozmosszal, a családok szivárványosításával, migrációval és nyitott társadalmakkal kísérletezik.”
Majd következett a konklúzió:
„Mi megvédjük a határainkat, és migránsok helyett a saját gyermekeinkre hagyjuk a hazánkat. [...] A Nyugat elvesztette vonzerejét a mi szemünkben.”
Ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás. A nemzeti ünnep díszletei között egyre radikálisabb, szélsőjobboldali toposzokkal operáló ideológiai háború zajlott. 2022-ben Soltész Miklós az „ateizmus, liberalizmus és anarchizmus” elleni keresztes hadjáratról értekezett. 2023-ban Kövér László a migrációt Európa „megszállását” célzó szervezett bevándoroltatásnak, a nyugati emberi jogi diskurzust pedig egyszerűen „identitás-terrorizmusnak” nevezte.
2024-ben Soltész Miklós már „pusztító, romboló és erőszakos őrületről”, Brüsszelről és a gyerekeket megfertőző ideológiákról beszélt az ünnepi asztalnál. És végül, az abszolút mélypont: 2025-ben Orbán Viktornak sikerült még magát a tűzijátékot is belerángatnia az aktuális politikai mocsárba, a Pride elleni harca csúfos bukása után:
„Hamarosan kezdődik a nemzeti pride: tűzijáték, augusztus 20.”
Ezzel a mondattal a Fidesz kommunikációja bezárta a kört. Az ünnep már nem jelentett semmi mást, csak egy reflexív fegyvert a politikai ellenfelekkel – és a szexuális kisebbségekkel – szemben. A nemzetépítő király 1000 éves örökségét sikerült leredukálni egy olcsó, kocsmába illő, homofób kikacsintásra.
A kordonokon innen és túl
És most, 2026-ban, amikor a hatalom már nem az ő kezükben van, ugyanez a politikai elit, ugyanezek a kommunikációs szakemberek és újságírók rontanak neki a Tisza-kormánynak. Az a Fidesz, amely 16 éven keresztül arra használta augusztus 20-át, hogy a saját honfitársainak egy jelentős részét hazaárulónak, tatárnak, Koppány-ivadéknak, idegen érdekek kiszolgálójának, vagy épp gyerekeket megfertőző terroristának bélyegezze, most hirtelen a nemzeti egység és az ünnep szakralitásának legfőbb őreként tetszeleg.
Felháborítónak tartják, hogy a Tisza Párt kordonok mögött, zárt körben, sajtó nélkül tart egy találkozót a saját bázisának a nemzeti ünnepen.
Lehet kritizálni a Tisza-kormányt a kordonok miatt? Abszolút!
Egy transzparenciát ígérő új hatalomnak mindig rosszul áll, ha elzárkózik a nyilvánosság elől. Kérdéseket vet fel, ha az állami ünnep terét pártrendezvények metszik át. De amikor a kritika onnan érkezik, ahonnan 16 éven át ömlött a nyílt, közpénzből finanszírozott uszítás Szent István napján, azt nehéz nem a legmagasabb fokú álszentségként értékelni.
A Fidesz valóban a rövid memóriánkra számít. Arra építenek, hogy elfelejtettük azokat az éveket, amikor az augusztus 20-i kenyérszegés mellé kötelezően tálalták a sorosozást, a brüsszelezést és a gyurcsányozást. Azt hiszik, ha elég hangosan kiabálják a „kordon” szót, senkinek nem jut eszébe, hogy ők nem csak fizikailag, de szellemileg és lelkileg is kordonokkal szabdalták szét a magyar társadalmat a saját nemzeti ünnepén.
A tanulság azonban kegyetlenül egyszerű. Lehet kordonokat felállítani és lebontani egy rendezvény körül. De azt a károkozást, amit a Fidesz vitt véghez a magyar közbeszédben, amikor az államalapítás ünnepét a legalantasabb pártpolitikai lövészárokká züllesztette, sokkal nehezebb lesz helyrehozni, mint lebontani a kordonokat a Tisza rendezvénye után.