Régen minden jobb volt. Vagy mégsem?

A rózsaszínre festett múlt fogságában

Hallod ezt a sóhajt? Azt a mély, szinte már költői sóhajt, ami áthatja a családi ebédeket, a sarki kocsmák kesernyés sörszagát és a kommentfolyamok végtelen, digitális mocsarát? „Áhh, bezzeg régen! Régen minden jobb volt.” Ismerős, ugye? Ez a mondat a modern kor legelterjedtebb mentális ópiuma. Egy olcsó, könnyen beszerezhető drog, ami egy pillanatra elfeledteti a jelen nyomorúságát, és visszaröpít minket egy soha nem létezett aranykorba. Egy hazugság, amit olyan kényelmesen ismételgetünk, hogy lassan mi magunk is elhisszük. Pedig ideje lenne kimondani: ez nem nosztalgia. Ez intellektuális lustaság, a valósággal való szembenézés gyáva elutasítása.

Tegyünk egy gyors, szatirikus időutazást ezekbe a csodálatos, aranyba mártott korokba! Ott vannak a „boldog békeidők”, ugye? Amikor a nők dísztárgyak voltak, a férfiak pedig 45 évesen haltak meg tüdőgyulladásban, de legalább szépen, csokornyakkendőben tették. Amikor a társadalmi mobilitás egyenlő volt a nullával, de a vasárnapi korzón legalább lehetett elegánsan kalapot emelni. Csodás volt, tényleg. Vagy ugorjunk a „legvidámabb barakkba”, a gulyáskommunizmusba! Az az édes, langyos biztonság, ahol mindenkinek volt munkája (még ha értelmetlen is), és sorban állhattunk banánért, Trabantért, meg egy kis szabadságért. Az ára? Csak a méltóságunk, a gondolataink, a jövőnk. De legalább volt háromévente egy balatoni nyaralás a szocialista üdülőben! Kiváló üzletnek tűnik, nem? És a rendszerváltás utáni „vad” kilencvenes évek? A szabadság mámoros ígérete, a nejlon melegítők és a kazettás magnók kora. Persze, ott volt a totális létbizonytalanság, a maffiaháborúk, a gazdasági összeomlás, de legalább jó volt a zene! Tényleg ennyi lenne az értékmérő?

A probléma az, hogy az agyunk egy rohadt lusta, önbecsapásra hajlamos szerkezet. Úgy működik, mint egy tökéletes Instagram-filter. Kíméletlenül retusálja a múltat, kiszűri a kellemetlen emlékeket, a szorongást, a kilátástalanságot, a szürkeséget, és felnagyítja, beszínezi a néhány valóban szép pillanatot. Elfelejtjük a sorban állást, a félelmet, a korlátokat, de élénken emlékszünk a Bambi ízére és a május elsejei felvonulások vidám hangulatára. Ez egy pszichológiai túlélőmechanizmus, ami azonban társadalmi szinten halálos méreggé válik.

Mert ahol a hamis nosztalgia felüti a fejét, ott megjelennek a múlt kereskedői is. Ott vannak a politikusok, akik egy mitikus, dicső nemzeti múlt képét árulják, mint valami csodaszert a jelen összes bajára. „Térjünk vissza a gyökerekhez! Legyünk újra nagyok!” – harsogják, és közben egy olyan múltat festenek le, ami soha, de soha nem létezett. És az emberek isszák a szavaikat, mert könnyebb hinni egy egyszerű, hősies mesében, mint szembenézni a jelen bonyolult, gyakran kiábrándító valóságával. A nosztalgia a legbiztosabb politikai fegyver, mert egy olyan ellenféllel harcol, ami nincs: egy sosemvolt aranykorral.

És persze ott a piac, a Nostalgia Industrial Complex, ami pénzt csinál a saját, hamisított emlékeinkből. Újra gyártják a gyerekkorunk ízeit, újra kiadják a régi filmeket, újra összehozzák a feloszlott zenekarokat. Eladják nekünk a saját fiatalságunk illúzióját, mi pedig boldogan fizetünk érte, remélve, hogy a retro csomagolásban a régi, gondtalan életérzést is megkapjuk. De nem. Csak egy újabb terméket kapunk, ami arra emlékeztet, hogy már nem vagyunk fiatalok.

De a legnagyobb pofátlanság ebben az egészben az, hogy ez a múltba révedés nem egy ártalmatlan hobbi. Ez egy aktív, káros cselekedet, ami megbénítja a jelent. Minek küzdeni a klímaváltozás ellen, ha „bezzeg régen még rendes telek voltak”? Minek foglalkozni az oktatás leépülésével, ha „régen a tanárnak még tekintélye volt”? Minek tenni a társadalmi igazságtalanságok ellen, ha „régen legalább rend volt”? Ez a gondolkodásmód felmentést ad a felelősségvállalás alól. Egy kényelmes mentsvár, ami azt suttogja: a problémák túl nagyok, a jelen túl bonyolult, forduljunk inkább vissza a jó öreg, egyszerű, átlátható múlthoz!

És közben mélyen megsértjük azokat, akiknek a „régi szép idők” valójában a szenvedést, a megaláztatást, az elnyomást jelentették. Megsértjük a nagymamáinkat, akiknek nem volt választásuk, megsértjük a nagyapáinkat, akiket elvitt a háború vagy a diktatúra, és megsértjük a saját intelligenciánkat azzal, hogy hagyjuk magunkat egy rózsaszín köddel átverni.

Szóval, ideje lenne felébredni. Ideje lenne a jelenre koncentrálni, bármennyire is kényelmetlen, bármennyire is fájdalmas. Ideje lenne a jövőért dolgozni, ahelyett, hogy egy kitalált múltat siratnánk. A múlt nem volt jobb. A múlt más volt. Voltak jó dolgok, és voltak borzalmasak. Ahogy a jelenben is vannak. A fejlődés nem egyenes vonalú, de visszanézni a szakadék szélén egyensúlyozva, miközben azt mondogatjuk, hogy „milyen szép volt a kilátás a hegyről”, a legbiztosabb út a pusztulásba.

Hagyjuk a nosztalgiát a múzeumoknak és a történészeknek. A mi dolgunk itt és most van. Mert ha nem vigyázunk, akkor húsz év múlva pont a mi mostani, nyomorúságosnak tűnő jelenünkre fognak majd visszasóhajtozni az utódaink, hogy: „Áhh, bezzeg 2025-ben! Akkor még voltak erdők, volt tiszta víz, és még nem kellett fizetni a levegővételért. Azok voltak a szép idők!”

Te melyik hamis aranykorba menekülsz a legszívesebben, amikor a jelen már elviselhetetlen?