Puskapor a vacsoraasztalon

Hogyan mérgezi meg a politika a családi kapcsolatainkat?

Létezik egy különös, magyarországi hadszíntér. Nincsenek lövészárkok, nem dörögnek ágyúk, mégis nap mint nap áldozatokat szed. Ez a hadszíntér a vasárnapi ebédlőasztal, a karácsonyi vacsora, a családi összejövetel. A fegyverek a szavak, a gyanakvó pillantások, a megvető legyintések. A szemben álló felek pedig nem idegenek, hanem szülők és gyerekek, testvérek, unokatestvérek. Ez a mi csendes, de annál pusztítóbb polgárháborúnk, amit a politika vív a lelkünkben és az otthonainkban.

A modern politikai propaganda legnagyobb, legördögibb trükkje az, hogy nem pártokat hoz létre, hanem törzseket. Nem ideológiákat kínál vitára, hanem identitásokat, amelyekbe bele kell költözni. Felépít egy világos, fekete-fehér univerzumot, ahol létezik a „Mi” és az „Ők”. „Mi” vagyunk a nemzet, a jó emberek, az igaz hazafiak, akik értik a dolgok rendjét. „Ők” pedig az ellenség: a sorosista, brüsszelita, liberális, globalista, hazaáruló ügynökök, a címkék tetszés szerint cserélgethetők. A másik oldalon ugyanez zajlik, csak fordított előjellel. Ott „Mi” vagyunk a felvilágosult, európai demokraták, „Ők” pedig az agymosott, propagandával mérgezett, orbánista, putyinista szavazók. A lényeg ugyanaz: a törzsi logika, ami a túléléshez egyetlen dolgot követel meg, a feltétlen hűséget a saját törzshöz és a feltétlen gyűlöletet vagy megvetést a másik iránt.

Itt kezdődik a családi tragédia. Mert mi történik, ha a törésvonal pontosan a család közepén húzódik? A szociálpszichológia ezt nevezi csoportközi torzításnak. A saját csoportunk tagjait automatikusan felértékeljük, a külső csoport tagjait pedig leértékeljük és negatív tulajdonságokkal ruházzuk fel. Amikor az apád már nem egyszerűen egy másik véleményen lévő ember, hanem az „ellenséges törzs” tagja, egy „agymosott”, akit meg kell menteni vagy le kell győzni. Amikor a fiad már nem a gyereked, aki másképp látja a világot, hanem egy „naiv, liberális”, aki elárulja a nemzetet. A családi szerepeket felülírja a politikai hovatartozás. A szeretet helyét átveszi a gyanakvás, a megértés helyét pedig a kioktatás kényszere.

Ez a folyamat elképesztő mentális terhet ró az egyénre. Kognitív disszonanciát élünk át, azt a belső feszültséget, amikor a szeretetünk egy családtag iránt ellentmondásba kerül azzal a mély meggyőződésünkkel, hogy az illető egy káros, romboló ideológia híve. Ezt a feszültséget az agyunk valahogy csökkenteni akarja. Vagy úgy, hogy megpróbáljuk „megtéríteni” a másikat, ami végeláthatatlan, parttalan és egyre mérgezőbb vitákhoz vezet. Vagy úgy, hogy érzelmileg eltávolodunk tőle, leértékeljük a véleményét és végül magát az embert is. „Apám egy jó ember, de politikailag teljesen vak.” Ez a „de” az a repedés, ami idővel az egész kapcsolatot szétfeszítheti.

A gyerekek pedig a csendes, láthatatlan áldozatai ennek a háborúnak. Egy gyerek számára a család a biztonság, a feltétel nélküli szeretet helye. Amikor azt látja, hogy a szülei, a nagyszülei politikai alapon gyűlölik egymást vagy a külvilág egy részét, az az alapvető biztonságérzete rendül meg. Megtanulja, hogy a szeretetnek feltételei vannak. Hogy bizonyos témák tabuk, veszélyes aknák, amikre nem szabad rálépni, ha nem akarja, hogy a családi béke felrobbanjon. Megtanul hallgatni, elrejteni a saját, formálódó véleményét, nehogy valamelyik szülőjét megbántsa vagy magára haragítsa.

Ez a légkör mély nyomokat hagy. A gyerek személyiségfejlődésének alapja a kíváncsiság, a kérdezés, de ha azt látja, hogy a kérdésekre nem őszinte válaszok, hanem düh, sértődés vagy kioktatás érkezik, akkor leszokik a kérdezésről. Az egészséges önképének része lenne, hogy a véleményét szabadon elmondhatja és azt tisztelettel kezelik, de ha a véleménye miatt megbélyegzik, akár a saját családjában is, akkor megtanulja, hogy a vélemény veszélyes, az önkifejezés kockázatos. Ez egyenes út a szorongáshoz, a megfelelési kényszerhez és ahhoz, hogy felnőttként is képtelen legyen önálló, kritikus véleményt formálni vagy kiállni amellett.

A család összetartása pedig lassan elporlad. A közös ünnepek feszengéssé válnak. A beszélgetések felszínesek lesznek, hiszen a fontos témákat kerülni kell. A családtagok elkezdenek nem bízni egymásban, mert attól tartanak, hogy a másik „át akarja nevelni” őket. Lassan kialakulnak a kommunikációs sivatagok, ahol a szeretet egykori oázisai voltak.

A legszomorúbb az egészben az, hogy ezt a háborút nem mi kezdtük. Ezt a mérget tudatosan, felülről pumpálják a társadalomba. A politikai hatalomnak elemi érdeke, hogy megosszon minket, hogy törzsekre szakítson, mert az egymással hadakozó alattvalókat könnyebb irányítani. Mi pedig, ahelyett, hogy felismernénk a játszmát és közösen lépnénk fel ellene, önként és dalolva visszük be a harcot a saját otthonainkba, és vívjuk meg a csatáikat a saját gyerekeink és szeretteink lelki egészségének rovására.

A kérdés nem az, hogy meg tudjuk-e győzni egymást. Esélytelen, hiszen már nem is ugyanazt a valóságot látjuk, köszönhetően a párhuzamos médiauniverzumoknak. A kérdés az, hogy a szeretet, ami még maradt, elég erős-e ahhoz, hogy túlélje a politikát. Vagy már ez is csak egy újabb áldozat a nemzet nagy, közös, véráztatta oltárán?