Hadd kezdjem egy vallomással, ami talán a tiéd is. Iszonyatosan fárasztó a valóság. Folyamatosan szembesít a korlátainkkal, a kudarcainkkal, a rossz döntéseinkkel és azzal a rideg ténnyel, hogy a világ nem körülöttünk forog és a tetteinknek bizony következményei vannak. A valóság egy könyörtelen tükör és a legtöbbször egyáltalán nem tetszik, amit benne látunk. És mivel az agyunk, ez a csodálatos, de egyben gyáva túlélőművész, mindennél jobban utálja a kényelmetlen érzéseket, kitalált egy tökéletes védekezési mechanizmust. Egy mentális drogot, egy pszichológiai fájdalomcsillapítót, amivel elviselhetőbbé tehetjük a napokat.
Úgy hívják: tagadás.
És most, hogy bemelegítettünk, eljött az idő, hogy a NORKERINFO közösségével ismét egy mélyebb, a szociálpszichológia legmélyebb bugyraiba vezető utazásra induljunk. Az ilyen elemzések nem a levegőből jönnek és nem is születnek meg öt perc alatt. Pontosan azért tartoznak a prémium kategóriába, mert rengeteg munka, kutatás, olvasás és gondolkodás van mögöttük. A ti támogatói előfizetéseitek azok, amik lehetővé teszik, hogy hetekig tartó kutatómunkát sűrítsek egyetlen, remélhetőleg gondolatébresztő írásba. Ezzel nemcsak az ilyen prémium tartalmak létrejöttét biztosítjátok, hanem azt is, hogy a NORKERINFO fejlődhessen és a jövőben még minőségibb eszközökkel, még több ingyenes anyagot is el tudjak készíteni egy szélesebb közönségnek. Köszönöm, hogy ennek a részesei vagytok.
De mi is ez a mentális mechanizmus, ami a legintelligensebb embert is képes önámításba kergetni? Mi az a belső, pszichológiai erő, ami miatt egy láncdohányos megvédi a szenvedélyét, egy klímatagadó pedig a legnagyobb hőségben is a jégkorszakról beszél? A tudománynak van erre egy neve, ami egyszerre ijesztő és felszabadító.
A folytatásban, a fizetős fal mögött, lerántjuk a leplet a kognitív disszonancia kényelmes pokláról, megvizsgáljuk a tagadás iparosításának legdurvább történelmi példáit és szembenézünk azzal, hogyan működik ez a szoftver mindannyiunk agyában.
Ismerős az az érzés, amikor a gyomrod görcsbe rándul, mert a fejedben két hang üvöltözik egymással. Az egyik a rideg tény, a másik pedig a kényelmes viselkedésed. A tudósoknak van erre a jelenségre egy nevük: kognitív disszonancia. Egy Leon Festinger nevű pszichológus-zseni írta le először ezt a jelenséget az 1950-es években, miután beépült egy világvégeváró szektába és azt figyelte meg, mi történik a tagokkal, amikor a jóslatuk nem válik valóra. Rájött, hogy az emberi elme legfőbb célja nem az igazság keresése, hanem a belső béke, a mentális egyensúly fenntartása, bármi áron és ezért képes a legelképesztőbb önámításokra is.
Festinger klasszikus kísérletében diákoknak fizetett azért, hogy egy halálosan unalmas, monoton feladat után azt hazudják a következő résztvevőnek, hogy a feladat izgalmas volt. Az egyik csoport 20 dollárt kapott a hazugságért, a másik csak 1 dollárt. Vajon mi történt? Akiknek csak 1 dollárt fizetett, sokkal inkább meggyőzték magukat utólag arról, hogy a feladat tényleg nem is volt olyan rossz, mint azok, akik 20 dollárt kaptak. Miért? Mert a 20 dollár elég nagy összeg volt ahhoz, hogy igazolja a kis füllentést („ennyi pénzért megérte hazudni”). De egyetlen nyomorult dollárért hazudni? Ez akkora feszültséget, disszonanciát keltett az agyukban („olcsó, hazug szar vagyok”), hogy ezt valahogy fel kellett oldaniuk. Ezért inkább átírták a saját emlékeiket és elhitették magukkal, hogy a feladat élvezetes volt. Ez a motivált érvelés lényege: az agyunk nem egy tudós, aki az igazságot keresi. Az agyunk egy ügyvéd, akinek az egyetlen ügyfele a saját egónk és minden eszközzel megvédi, még az igazsággal szemben is.
Nézd meg a láncdohányost, aki köhögve szívja a reggeli cigijét. Nem hülye. Olvassa a híreket, látja a tévében a tüdőrákos betegeket. A fejében ott a tény: „ez a dolog meg fog ölni”. De a kezében ott a cigi, a megszokás, a nikotinéhség. A disszonancia szinte szétfeszíti és az agy, a belső ügyvéd, azonnal beindítja a vészforgatókönyvet a hazugságokkal: „Az én nagyapám is szívta, 90 évig élt.” „A stressz jobban öl.” „Az élet rövid.” Nem racionális érvek, de nem is az a céljuk. Az egyetlen funkciójuk, hogy csökkentsék a belső feszültséget és lehetővé tegyék, hogy rágyújtson a következő szálra.
Ez az egyéni szint, de a dolog akkor válik igazán pokolivá, amikor egy egész iparág épül erre a mentális résre. A 20. század második felében a dohányipar nem cigarettát árult. A tagadás luxusát árulta. Ha valaki azt hiszi, hogy ez túlzás, annak receptre írnám fel Naomi Oreskes és Erik M. Conway „Merchants of Doubt” (A Kétség Kereskedői) című könyvét. Ez nem egy összeesküvés-elmélet. Ez egy tényfeltáró eposz, ami dokumentumokkal, belső feljegyzésekkel bizonyítja, hogyan építette fel a dohányipar, majd később a fosszilisenergia-lobbi, a tagadás iparát. A forgatókönyvük briliáns volt: soha ne állítsd, hogy a terméked ártalmatlan. Csak hintsd el a kétséget. Fizess „szakértőket”, alapíts áltudományos intézeteket és érd el a médiánál a „kiegyensúlyozott tájékoztatást”, ahol a tények mellett mindig ott áll egy fizetett kétségkeltő. Aztán helyezd át a vitát az egészségügyről a politikára és tedd meg a termékedet a személyes szabadság szimbólumává a „bürokratákkal” szemben. Ismerős?
És most tekerjünk előre az időben és nézzünk magunkra. Cseréld ki a „dohányzás” szót a „fosszilis tüzelőanyagokra épülő életmódra”, a „tüdőrákot” pedig a „klímakatasztrófára”. A forgatókönyv hajszálpontosan ugyanaz.
Ott ülsz a dugóban, a kényelmes, klimatizált autódban. Hallgatod a híreket az olvadó gleccserekről, az óriási természeti katasztrófákról. A disszonancia szinte szétrobbantja a koponyádat. Az életmódod, a kényelmed, a szabadságod, amit az autód jelent, szemben áll azzal a ténnyel, hogy ez az életmód éppen a gyerekeid jövőjét teszi tönkre. Mit tesz az agyad? Pontosan azt, amire a láncdohányosé is programozva van. Előveszi a régi, jól bevált lemezt. „Az én autóm csak egy csepp a tengerben.” „És Kína?” „A tudósok is csak vitatkoznak.” „Majd a technológia megoldja.”
De ez még csak a kispálya. Az igazi mentális akrobatika, a tagadás nagymesteri szintje egészen másképp hangzik. Mostanában egyre többször hallom és minden alkalommal le kell ülnöm egy percre, hogy feldolgozzam az emberi elme végtelen kreativitását az önámításban. Az új érv, a csodafegyver a klímaszorongás ellen így hangzik: JÉGKORSZAK VAN.
A logika, ha lehet ezt annak nevezni, a következő: a Föld klímája nagy, több tízezer éves ciklusokban mozog és a nagy egészet tekintve mi most éppen egy jégkorszakban, annak egy melegebb, úgynevezett interglaciális periódusában élünk. Tehát a mostani felmelegedés csak egy apró, jelentéktelen pattanás a bolygó geológiai időskáláján, sőt, igazából a lehűléstől kellene félnünk. Ez a gondolatmenet azért zseniális, mert egyszerre ad felmentést és ruház fel egyfajta titkos, felsőbbrendű tudással. Aki ezt mondja, az nem egy egyszerű tagadó, ő a „nagy képet” látja, amit a pánikkeltő tudósok nem. Csak egy apróságot felejt el megemlíteni: azt, hogy egy több ezer év alatt bekövetkező természetes változást hasonlít össze egy 150 év alatt, az emberi tevékenység által, példátlan sebességgel előidézett felmelegedéssel. Ez olyan, mintha valaki, aki épp leugrik egy felhőkarcoló tetejéről, azzal nyugtatná magát, hogy geológiai időtávlatban a földfelszín egyébként is folyamatosan mozog.
És ebbe a tökéletesen előkészített, önigazolásra kiéhezett pszichológiai talajba hintik el a modern kétségkeltők – a fosszilisenergia-lobbi által finanszírozott felelősséget hárító politikusok – a magjaikat, ugyanazt a forgatókönyvet használva, amit Oreskesék könyve olyan tökéletesen leírt. A szereplők ugyanazok: fizetett „szakértők”, áltudományos intézetek, a szabadságharc hamis narratívája a „klímahisztit terjesztő elit” ellen.
Választás a kényelmes hazugság és a fájdalmas igazság között
A tagadás anatómiája azt mutatja, hogy nem vagyunk racionális lények. Érzelmi lények vagyunk, akik utólag gyártanak racionálisnak tűnő magyarázatokat a hiedelmeikhez és a tetteikhez. A legkellemetlenebb igazság az, hogy mindannyian cinkosok vagyunk ebben a globális önámításban. A politikusok és a nagyvállalatok, akik a kétséget árulják, nem erőszakkal tukmálják ránk a hazugságaikat. Ők csupán dílerek. Mi pedig a függők vagyunk, akik azért a kényelmes, megnyugtató hazugságért esedezünk, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen szembenéznünk a tetteink következményeivel. Hogy ma is ugyanúgy élhessünk, mint tegnap.
A nagy kérdés tehát nem az, hogy a klíma változik-e, vagy hogy a tagadás létezik-e. Ezek tények. A nagy kérdés az, hogy meddig engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Meddig védhetjük a törékeny egónkat egy olyan valósággal szemben, ami nem fog eltűnni csak azért, mert mi nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla? Mert a valóságot egy dolog nem érdekli: a mi kényelmes hazugságaink. És előbb-utóbb be fogja nyújtani a számlát.