Nagyon erdekes cikk. Reszemrol: minden hozzaallas kerdese, en nem nyomom el a rosszat magamban, dolgozom rajta, de torekszem a pozitiv fele. Es nem surgetem az utamon magam… kedvenc zenem most: Minke Brits - Possibility Of Positivity szama, egy rovidke resz megragadott: turn your frown upside down…
A hozzáállás az valóban nagyon fontos. Ahogy Sára kommentje alatt is mondtam, nem az a cél, hogy mindenki depi király legyen, de ahogy írod is, tudni kell a rossz dolgokról, sokszor igenis van olyan helyzet, amikor egyszerűen szar minden és annak kell teret adni, de ez nem jelenti, hogy mindig csak a rosszat kell megélni, épp ellenkezőleg. Ez segíti az egészséges perspektíva kialakítását, amelynek segítségével jobban fogjuk a JÓ dolgokat is értékelni. :)
Egyet is értek, meg nem is. Szerintem ez a jelenség is megfigyelhető, amiről Te írsz, de ugyanakkor az is, hogy “rosszul lenni” soha nem volt még olyan divatos, mint manapság. A különböző, (egyébként a valóságban komoly) mentális betegségek olyan kelendőek, hogy belekerülnek az instagram bióba. Bipoláris, borderline, autista, ezek ma menőnek számítanak, depressziósnak lenni, szorongani szintén.
Ami az én hatalmas vesszőparipám, hogy számtalan dolgot “traumának” nevezünk, imádunk abban sütkérezni, hogy traumatúlélők vagyunk és mekkora problémáink vannak, miközben a trauma nem az, amit “annak érzel”. A trauma definíciója pontosan körülhatárolt: olyan eseményt jelent, ami olyan súlyos hatással van az egyénre, hogy teljesen átformálja, eltorzítja az idegrendszerét, a normál működését.
Manapság sokkal divatosabb és népszerűbb “rosszul lenni”, pont azért, mert az érzelmeket “toxikus” elnyomni, de ez sok esetben odáig fajul, hogy már semmilyen ellenálló képességünk nincsen. Néha igenis le kell nyelni a békát és felvenni az álarcot, mert egy felnőtt ember néha ezt teszi, és ha gyászol, akkor is be kell mennie dolgozni egy idő után.
És bár a fájdalom nem verseny, de ez egy másik vesszőparipám. :D Azért szerintem tudjunk disztingválni, ez a “mindenkinek a saját baja a legnagyobb” nyilván igaz, de azért nem árt a saját bajunkat elhelyezni azon a bizonyos skálán, és összemérni a többiekével. Az érzések szubjektívek, de azért vannak tények, és a negatív történések is (legalább némiképp), de mérhetőek az objektivitás mércéjével. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy ne éljük meg a negatív érzelmeinket, csak mindig legyen ott a lábjegyzet, hogy IGAZÁBÓL mekkora is a baj. :)
Teljesen valid pontokat hozol fel, és őszintén örülök, hogy leírtad, mert ez egy fontos árnyalás, amit érdemes megbeszélni.
Igazad van: két szélsőség van. Az egyik a toxikus pozitivitás, amiről a cikk szól, amikor elnyomjuk az érzelmeinket, és nem szabad semmi negatívat érezni. A másik szélsőség, amit te említesz, az a „trauma-turizmus", amikor minden nehézség trauma, minden rossz érzés betegség, és ebben sütkérezünk. És ez utóbbi tényleg létezik, és tényleg problémás.
Egyetértek: a trauma NEM az, amit „annak érzel". Van egy pontos meghatározása. És tényleg van egy olyan trend, hogy mentális betegségeket badge-ként viselnek az emberek, ahelyett, hogy ténylegesen segítséget keresnének. Ez nem egészséges. Ez nem az érzelmek megélése, ez az érzelmekkel való menőzés. És ez két különböző dolog.
A cikk lényege nem az volt, hogy folyton a bajaidban sütkérezz, vagy hogy soha ne vállalj felelősséget. Hanem az, hogy amikor TÉNYLEG rosszul vagy, ne érezd azt, hogy „nem szabad". Hogy ne kelljen SZÍNLELNI a boldogságot, amikor belül szétesel. És igen, van különbség az érzelmek megélése és aközött, hogy a teljes identitásodat a „szenvedésedre" építed.
Felnőttnek lenni valóban azt jelenti, hogy néha (sokszor) le kell nyelni a békát és dolgozni kell. Menni kell, amikor nem akarsz. Mosolyogni kell, amikor nem érzed. Ez része az életnek. De van különbség az között, hogy „most muszáj, de tudom, hogy szarul vagyok, és később foglalkozom vele" és az között, hogy „nem szabad szarul lennem, el kell nyomnom, mintha nem is léteznének ezek az érzések".
Ami az objektív skálát illeti: igen, vannak fokozatok. És szerintem abszolút oké elhelyezni a saját bajunkat egy nagyobb kontextusban. A probléma az, amikor valaki MÁS helyez el téged azon a skálán, amikor azt mondják: „ne érezd magad szarul, másoknak rosszabb". Ez az, ami invalidálja az érzéseket. De ha te magad gondolkozol el rajta, hogy „oké, ez nehéz, de azért perspektíva", az egészséges.
Szóval köszönöm a kommentet, mert rávilágít arra, hogy ez nem fekete-fehér. A cél nem az, hogy mindenki folyton rosszul legyen és ezt még büszkén hirdesse is. A cél az arany középút: értsd meg az érzéseidet, de ne épülj rá. Vállald a felelősséget, de ne nyomd el magad. És igen, legyen perspektívád, de ezt ne mások követeljék tőled, hanem te találd meg magadnak.
filozófiám egy cikkben összefoglalva
jó volt!
Köszi Gábor! 🙂
Nagyon erdekes cikk. Reszemrol: minden hozzaallas kerdese, en nem nyomom el a rosszat magamban, dolgozom rajta, de torekszem a pozitiv fele. Es nem surgetem az utamon magam… kedvenc zenem most: Minke Brits - Possibility Of Positivity szama, egy rovidke resz megragadott: turn your frown upside down…
Varom a kovetkezo irasod ;)
Kedves Zsófi!
A hozzáállás az valóban nagyon fontos. Ahogy Sára kommentje alatt is mondtam, nem az a cél, hogy mindenki depi király legyen, de ahogy írod is, tudni kell a rossz dolgokról, sokszor igenis van olyan helyzet, amikor egyszerűen szar minden és annak kell teret adni, de ez nem jelenti, hogy mindig csak a rosszat kell megélni, épp ellenkezőleg. Ez segíti az egészséges perspektíva kialakítását, amelynek segítségével jobban fogjuk a JÓ dolgokat is értékelni. :)
Egyet is értek, meg nem is. Szerintem ez a jelenség is megfigyelhető, amiről Te írsz, de ugyanakkor az is, hogy “rosszul lenni” soha nem volt még olyan divatos, mint manapság. A különböző, (egyébként a valóságban komoly) mentális betegségek olyan kelendőek, hogy belekerülnek az instagram bióba. Bipoláris, borderline, autista, ezek ma menőnek számítanak, depressziósnak lenni, szorongani szintén.
Ami az én hatalmas vesszőparipám, hogy számtalan dolgot “traumának” nevezünk, imádunk abban sütkérezni, hogy traumatúlélők vagyunk és mekkora problémáink vannak, miközben a trauma nem az, amit “annak érzel”. A trauma definíciója pontosan körülhatárolt: olyan eseményt jelent, ami olyan súlyos hatással van az egyénre, hogy teljesen átformálja, eltorzítja az idegrendszerét, a normál működését.
Manapság sokkal divatosabb és népszerűbb “rosszul lenni”, pont azért, mert az érzelmeket “toxikus” elnyomni, de ez sok esetben odáig fajul, hogy már semmilyen ellenálló képességünk nincsen. Néha igenis le kell nyelni a békát és felvenni az álarcot, mert egy felnőtt ember néha ezt teszi, és ha gyászol, akkor is be kell mennie dolgozni egy idő után.
És bár a fájdalom nem verseny, de ez egy másik vesszőparipám. :D Azért szerintem tudjunk disztingválni, ez a “mindenkinek a saját baja a legnagyobb” nyilván igaz, de azért nem árt a saját bajunkat elhelyezni azon a bizonyos skálán, és összemérni a többiekével. Az érzések szubjektívek, de azért vannak tények, és a negatív történések is (legalább némiképp), de mérhetőek az objektivitás mércéjével. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy ne éljük meg a negatív érzelmeinket, csak mindig legyen ott a lábjegyzet, hogy IGAZÁBÓL mekkora is a baj. :)
Teljesen valid pontokat hozol fel, és őszintén örülök, hogy leírtad, mert ez egy fontos árnyalás, amit érdemes megbeszélni.
Igazad van: két szélsőség van. Az egyik a toxikus pozitivitás, amiről a cikk szól, amikor elnyomjuk az érzelmeinket, és nem szabad semmi negatívat érezni. A másik szélsőség, amit te említesz, az a „trauma-turizmus", amikor minden nehézség trauma, minden rossz érzés betegség, és ebben sütkérezünk. És ez utóbbi tényleg létezik, és tényleg problémás.
Egyetértek: a trauma NEM az, amit „annak érzel". Van egy pontos meghatározása. És tényleg van egy olyan trend, hogy mentális betegségeket badge-ként viselnek az emberek, ahelyett, hogy ténylegesen segítséget keresnének. Ez nem egészséges. Ez nem az érzelmek megélése, ez az érzelmekkel való menőzés. És ez két különböző dolog.
A cikk lényege nem az volt, hogy folyton a bajaidban sütkérezz, vagy hogy soha ne vállalj felelősséget. Hanem az, hogy amikor TÉNYLEG rosszul vagy, ne érezd azt, hogy „nem szabad". Hogy ne kelljen SZÍNLELNI a boldogságot, amikor belül szétesel. És igen, van különbség az érzelmek megélése és aközött, hogy a teljes identitásodat a „szenvedésedre" építed.
Felnőttnek lenni valóban azt jelenti, hogy néha (sokszor) le kell nyelni a békát és dolgozni kell. Menni kell, amikor nem akarsz. Mosolyogni kell, amikor nem érzed. Ez része az életnek. De van különbség az között, hogy „most muszáj, de tudom, hogy szarul vagyok, és később foglalkozom vele" és az között, hogy „nem szabad szarul lennem, el kell nyomnom, mintha nem is léteznének ezek az érzések".
Ami az objektív skálát illeti: igen, vannak fokozatok. És szerintem abszolút oké elhelyezni a saját bajunkat egy nagyobb kontextusban. A probléma az, amikor valaki MÁS helyez el téged azon a skálán, amikor azt mondják: „ne érezd magad szarul, másoknak rosszabb". Ez az, ami invalidálja az érzéseket. De ha te magad gondolkozol el rajta, hogy „oké, ez nehéz, de azért perspektíva", az egészséges.
Szóval köszönöm a kommentet, mert rávilágít arra, hogy ez nem fekete-fehér. A cél nem az, hogy mindenki folyton rosszul legyen és ezt még büszkén hirdesse is. A cél az arany középút: értsd meg az érzéseidet, de ne épülj rá. Vállald a felelősséget, de ne nyomd el magad. És igen, legyen perspektívád, de ezt ne mások követeljék tőled, hanem te találd meg magadnak.
Ez így a szívemből💪🏻 Minden szóval