Miért hagytam abba, hogy érdekeljenek a hírek
És miért érzem úgy, hogy ez volt a legjobb döntésem
Van egy barátom, akivel pár napja vitatkoztunk. Mondtam neki, hogy abbahagytam a hírportálok olvasását. Teljesen. 444, Telex, mindegy melyik, egyiket sem nézem. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy felmondtam az állampolgárságomat.
„De hát egészségügy, oktatás, gazdaság”, mondta. „Ezek fontosak. Tudnod kell, mi történik.”
És igazából igaza van. Csak van egy probléma ezzel az érvvel. Ezek a dolgok tőlem függetlenül is mennek (vagy nem). Vannak emberek, akik foglalkoznak velük. Szakértők, politikusok, aktivisták, akiknek ez a munkájuk. Az én hatásom erre? Körülbelül nulla.
Komolyan, gondolj bele. Mi változik attól, hogy én tudom, ki mit mondott ma a parlamentben? Mi változik attól, hogy én felháborodok egy újabb korrupciós botrány miatt? A válasz egyszerű: semmi. Attól, hogy én tudom ezeket, semmilyen változás nem következik be. Attól, hogy nem tudom, szintén nem.
De ami változik, az az, hogy hova megy a figyelmem. Hova megy az energiám. Mivel töltöm az időmet.
Ha minden nap húsz percet töltök azzal, hogy politikai híreket olvasok, és utána felháborodok, feldühödök vagy lehangolódom, mit nyerek ezzel? Mit profitálok ebből a személyes fejlődésem szempontjából?
Rá kellett jönnöm: semmit. Csak veszítek. Veszítek húsz percet, amit egy könyv olvasására fordíthattam volna. Veszítek mentális energiát, amit valami produktívra fordíthattam volna. Veszítek lelki békét, mert folyamatosan olyan dolgokkal foglalkozom, amiket nem tudok megváltoztatni.
Szóval megváltoztattam a szokásaimat. Minden alkalommal, amikor híroldalakat olvasnék, előveszem az aktuális könyvemet, és azt olvasom. És tudjátok, mi történt? Semmi. Pontosabban: semmi rossz nem történt. Nem maradtam le semmi lényegesről. Nem lettem kevésbé informált. Csak sokkal nyugodtabb lettem.
De nyilván nem ennyire egyszerű a dolog. Mert vannak érvek amellett, hogy mégis figyelni kell. Szóval nézzük meg őket.
Persze, a demokrácia meg minden
Az első érv, amit mindenki felhoz: a demokrácia működéséhez kell az informált állampolgár. Ha senki nem figyeli, mit csinálnak a politikusok, akkor bármit megtehetnek.
John Stuart Mill, 19. századi filozófus szerint a demokrácia csak akkor működik, ha az emberek aktívan részt vesznek benne, és ehhez az kell, hogy informáltak legyenek. Ez elvileg igaz.
A második érv: a politika hatással van az életedre, akár akarod, akár nem. Az egészségügy, az oktatás, a gazdaság, az adók mind politikai döntések eredményei. Ha egy kormány csődközeli állapotba viszi az egészségügyet, az téged is érint.
A harmadik: a történelem tele van példákkal, amikor az emberek nem figyeltek, és aztán túl késő volt. A Weimari Köztársaságban sokan azt gondolták, hogy a politika „nem az ő dolguk”. Aztán jött Hitler. Oké, ez egy szélsőséges példa, de érted a lényeget.
Ezek mind erős érvek. És valahol mind igazak.
De….
Van egy másik oldal is
A figyelem korlátozott erőforrás. Naponta van X mennyiségű figyelmed, energiád, időd. Ha ezek egy részét politikai hírekre költöd, kevesebb marad minden másra. Ez nem bonyolult matek.
Cal Newport, Georgetown-os professzor azt írja a Digital Minimalism című könyvében, hogy a modern média, beleértve a politikai híreket is, úgy van megtervezve, hogy elvonja a figyelmedet. Nem azért, hogy informáljon, hanem azért, hogy minél többet kattints. A média a saját pénzügyi érdekei szerint működik. A te figyelmed pedig az ő terméke. Te vagy az áru.
És akkor itt van még valami, amit sokan nem szeretnek hallani: az egyéni hatásod valóban nulla. Tudom, nehéz ezt elfogadni, de matematikailag igaz. Ha Magyarországon kilencmillió ember él, és te egy vagy közülük, a te szavazatod statisztikailag elhanyagolható.
Bryan Caplan, egy közgazdász azt írja a The Myth of the Rational Voter című könyvében, hogy a választók többsége nem racionális döntéseket hoz, hanem érzelmi alapon szavaz. Az informált állampolgár modellje szép elmélet. De a gyakorlatban? Nem így megy.
És akkor itt van még a pszichológiai oldal. Egy 2020-as amerikai tanulmány szerint azok az emberek, akik napi szinten követik a politikai híreket, szignifikánsan magasabb stressz- és szorongásszintet mutatnak. Ez nem meglepő. A politikai hírek többsége negatív. Konfliktusokról, botrányokról, válságokról szól. Ez eladja a kattintást, de rombolja a mentális egészségedet.
És most jön a számomra legfontosabb érv: a személyes fejlődés sokkal nagyobb hozamot hoz, mint a politikai aktivizmus. Ha hetente öt órát töltök politikai hírek olvasásával, és nulla órát azzal, hogy új skilleket vagy nyelvet tanulok, könyveket olvasok, akkor én veszítek.
Mert a politikai hírek olvasása nem fejleszt. Nem tesz jobb szakemberré. Nem tesz jobb emberré. Nem tesz boldogabbá.
De ha azt az öt órát inkább személyes fejlődésre fordítom, tíz év múlva már egy teljesen más szinten leszek. És akkor lesz választási lehetőségem. Ha nem érzem jól magam ebben az országban, elmehetek. Nem mosogatónak, hanem szakembernek. Mert fejlődtem. Mert tanultam. Mert nem a politikával foglalkoztam, hanem magammal.
Tim Ferriss ezt nevezi „információs diétának”. A legtöbb hír üres kalória. Nem táplál. Nem épít. Csak tölti az idődet.
De akkor ki figyelje a politikát?
És itt jön a kérdés. Ha mindenki azt mondja, hogy „én nem érdeklődöm”, akkor tényleg nincs elszámoltathatóság. Tényleg bármit megtehetnek.
A válasz talán nem az, hogy mindenkinek kell figyelnie, hanem az, hogy vannak emberek, akiknek ez a munkájuk. Újságírók, aktivisták, civil szervezetek. Akik ezt professzionálisan csinálják.
És pontosan itt ütköztem falba én is. Mert bár a személyes fejlődésemet előrébbvalónak tartom a napi politikánál, a munkám része, hogy kérdezzek. Hogy utánajárjak.
Volt egy esetem nemrég, Békés Gáspár ügyével kapcsolatban. Interjút kértem Karácsony Gergely főpolgármestertől. Nem azért, hogy lejárassam, hanem azért, hogy tisztázzuk az ügyet. Hogy párbeszéd legyen (ha már a Párbeszéd párt politikusáról beszélünk).
Nemrég a fővárosi közmeghallgatáson egy polgár rákérdezett, hogy miért nem reagált a NORKERINFO megkeresésére. A főpolgármester úr válasza az volt, hogy interjút kértem tőle. Ebben nem hazudott. Ez volt az igazság.
De a kérdés bennem maradt: letört volna a keze, ha egy válasszal megtisztel? Hogy sajnos nem tud megjelenni? Az én tiszteletteljes megkeresésem nem érdemelt meg egyetlen udvarias, elutasító mondatot sem?
Ez a fajta arrogancia, ez a „levegőnek nézés” pont az, ami elidegeníti az embereket a politikától. És ami engem is arra ösztönöz, hogy inkább a saját fejlődésemmel foglalkozzak, mintsem a rendszerrel, ami láthatóan nem kíváncsi a párbeszédre.
Mert ha még egy médiaember megkeresésére sem érnek rá válaszolni, akkor mit várhatunk tőlük? Hogy az átlagemberrel foglalkozzanak?
A politikai rendszerek elmúlnak
És ez visz át minket oda, ahol szerintem a lényeg van. A politikai rendszerek változnak. Tíz év múlva más kormány lesz. Ötven év múlva talán más rendszerben élünk.
De ami megmarad, az az, amit te magadba fektettél. Amit megtanultál. Ahogy gondolkodsz. Amit felépítettél magadból.
Ha te most azzal töltöd az idődet, hogy felháborodsz, tíz év múlva ugyanott leszel, csak tíz évvel öregebb. De ha azzal töltöd, hogy fejlődsz, tanulsz, építkezel, tíz év múlva te már egy teljesen más szinten leszel.
Akkor te dönthetsz arról, hol és hogyan akarsz élni. Akkor a politika már nem fog tudni téged elérni. Mert te már felette állsz. Nem azért, mert gazdag vagy. Hanem azért, mert szabad vagy.
Szóval mi a tanulság?
Nem az, hogy senkit ne érdekeljen a politika. Hanem az, hogy mérlegeld, hova megy a figyelmed.
Ha te úgy érzed, hogy a politika fontos, és aktívan részt akarsz venni benne, akkor csináld. Menj el tüntetni. Csatlakozz egy civil szervezethez. Legyél aktivista. De akkor csináld igazán. Ne csak olvasd a híreket, és háborodj fel.
De ha úgy érzed, hogy a politika nem visz előre, hogy a figyelmed értékesebb dolgokra mehet, akkor ne hagyd, hogy elvegye az energiádat és a lelki békédet.
Mert a politika egy színház. Egy nagy, hangos, kimerítő színház, ahol mindenki üvölt. Te pedig ott ülhetsz a nézőtéren, és nézheted. Vagy fel is állhatsz, és kilépve a teremből elkezdheted építeni a saját életedet.
Én a kilépést választottam. Felálltam. Azóta sokkal nyugodtabb, produktívabb és szabadabb vagyok.
Mert most már nem az foglalkoztat, hogy ki mit mondott a parlamentben. Hanem az, hogy én mivé válok. Ez pedig az egyetlen dolog, amire tényleg hatással lehetek.
Te mit választasz?



