A cikkben szereplő rengeteg valid megfigyelésen/állításon túl arra is felhívom a figyelmet, hogy Magyarországon mindig nagyobb szerepe volt a hozzánk befolyó vizeknek, mint az itt leeső csapadéknak. Ennél fogva ha a környező régiókban is csökken a csapadék, akkor bizony a folyóink hozamát csak csekély mértékben fogja növelni a nálunk jelentkező égi víz. Ezzel összefüggésben viszont elvileg mégis természetes, hogy tőlünk több víz távozzon, mint amennyi befolyik, hiszen így vannak ezzel azok az országok is, amelyek a mi folyóinkat táplálják.
Másik fontos dolog, hogy a talajvíz csökkenésével bizonyos növények gyökérzete nem jut le a nedvesebb rétegekbe, azaz csak a felülről való öntözéssel életképesek. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy haladéktalanul át kellene alakítsuk a mezőgazdaságunk mai szerkezetét. Rengeteg gazda ugyanis azért termel például kukoricát, mert noha biztosak a kiszáradásban, ám azt is tudják, hogy az EU kárpótolni fogja őket, mint épp a minap, közel 10 millió euróval. Ez így biztosan nem fair.
Sok ága-boga van ennek a témakörnek. A helyzet valóban nem reménytelen, és én is nagyobb kártételnek tartom a mi (emberi) beavatkozásainkat, mint a természet sanyarúságát.
Kedves Tibor! Nagyon értékelem, hogy mindig értékes gondolatokat teszel ide. Különösen azért, mert pontosan azokra a strukturális és közgazdasági vakfoltokra világítasz rá, amik nélkül nem lehet teljes ez a diskurzus.
Egyetértek a vízgyűjtők kapcsán: a Kárpát-medence földrajza miatt ezer szállal függünk a környező országoktól. Ha a forrásvidékeken elmarad a csapadék, a nálunk hulló égi áldás önmagában már nem fogja megmenteni a folyóinkat. De pont itt jön be a mi felelősségünk: ahelyett, hogy fognánk a vizet, a merev csatornarendszerünkkel még rá is segítünk arra, hogy a kelleténél gyorsabban hagyja el az országot.
A legfájdalmasabb pont viszont az a támogatási paradoxon, amit a kukoricával és a minapi, közel 10 millió eurós uniós kárpótlással hoztál be. Ez egy elképesztően igazságtalan és hosszú távon öngyilkos rendszer. Amíg a biztos bukásra ítélt, vízigényes kultúrnövények után is garantáltan érkezik a segély, addig a gazdák érthető módon nem lesznek érdekeltek a kockázatos és költséges szerkezetváltásban. Valójában szocializáljuk a rossz döntések veszteségét, miközben a táj ökológiai tőkéje és a talajvíz végleg felemésztődik.
Igazad van, a helyzet éppen azért nem teljesen reménytelen, mert ha mi magunk rontottuk el, akkor elvileg megvan a hatalmunk a javításra is. Ehhez viszont azonnali, radikális paradigmaváltására lenne szükség.
Kedves Szerző!
Ezt a munkát is nagyon köszönöm.
A cikkben szereplő rengeteg valid megfigyelésen/állításon túl arra is felhívom a figyelmet, hogy Magyarországon mindig nagyobb szerepe volt a hozzánk befolyó vizeknek, mint az itt leeső csapadéknak. Ennél fogva ha a környező régiókban is csökken a csapadék, akkor bizony a folyóink hozamát csak csekély mértékben fogja növelni a nálunk jelentkező égi víz. Ezzel összefüggésben viszont elvileg mégis természetes, hogy tőlünk több víz távozzon, mint amennyi befolyik, hiszen így vannak ezzel azok az országok is, amelyek a mi folyóinkat táplálják.
Másik fontos dolog, hogy a talajvíz csökkenésével bizonyos növények gyökérzete nem jut le a nedvesebb rétegekbe, azaz csak a felülről való öntözéssel életképesek. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy haladéktalanul át kellene alakítsuk a mezőgazdaságunk mai szerkezetét. Rengeteg gazda ugyanis azért termel például kukoricát, mert noha biztosak a kiszáradásban, ám azt is tudják, hogy az EU kárpótolni fogja őket, mint épp a minap, közel 10 millió euróval. Ez így biztosan nem fair.
Sok ága-boga van ennek a témakörnek. A helyzet valóban nem reménytelen, és én is nagyobb kártételnek tartom a mi (emberi) beavatkozásainkat, mint a természet sanyarúságát.
Kedves Tibor! Nagyon értékelem, hogy mindig értékes gondolatokat teszel ide. Különösen azért, mert pontosan azokra a strukturális és közgazdasági vakfoltokra világítasz rá, amik nélkül nem lehet teljes ez a diskurzus.
Egyetértek a vízgyűjtők kapcsán: a Kárpát-medence földrajza miatt ezer szállal függünk a környező országoktól. Ha a forrásvidékeken elmarad a csapadék, a nálunk hulló égi áldás önmagában már nem fogja megmenteni a folyóinkat. De pont itt jön be a mi felelősségünk: ahelyett, hogy fognánk a vizet, a merev csatornarendszerünkkel még rá is segítünk arra, hogy a kelleténél gyorsabban hagyja el az országot.
A legfájdalmasabb pont viszont az a támogatási paradoxon, amit a kukoricával és a minapi, közel 10 millió eurós uniós kárpótlással hoztál be. Ez egy elképesztően igazságtalan és hosszú távon öngyilkos rendszer. Amíg a biztos bukásra ítélt, vízigényes kultúrnövények után is garantáltan érkezik a segély, addig a gazdák érthető módon nem lesznek érdekeltek a kockázatos és költséges szerkezetváltásban. Valójában szocializáljuk a rossz döntések veszteségét, miközben a táj ökológiai tőkéje és a talajvíz végleg felemésztődik.
Igazad van, a helyzet éppen azért nem teljesen reménytelen, mert ha mi magunk rontottuk el, akkor elvileg megvan a hatalmunk a javításra is. Ehhez viszont azonnali, radikális paradigmaváltására lenne szükség.
Köszönöm a pontos kiegészítést. :)