Csatatér a képernyőd előtt
16 év után új kormányunk van, de az algoritmus a régi
Megalakult Magyarország új kormánya. A Tisza Párt kétharmados győzelme után, 2026. május 11-én megalakult Magyar Péter kormánya – és most az ország nagy részének az az érzése, hogy végre valami megváltozott. Véget ért az elmúlt 16 év gyűlölete, megosztottsága, és a kommentháborúk talán lecsillapodnak.
Nem fognak.
Mert a probléma nem csak az volt, hogy ki volt kormányon. A probléma ott él, ahol te is, ahol én is: a képernyőd előtt. A Facebook-kommentszekcióban, ahol az elmúlt másfél évtized alatt szép lassan eltorzult a magyar politikai párbeszéd. Ahol az érvelés helyét átvette a megbélyegzés, a vitát felváltotta a mocskolódás, és ahol minden egyes nap milliók „kommunikálnak” egymással – miközben senki sem hallgat meg senkit.
Így telt el az elmúlt 16 évünk, és ha nem nézel szembe vele, akkor a következő 16 év is ugyanígy fog kinézni – csak más szereplőkkel.
Mi a kommunikáció?
Kommunikációtudományi alapvetés, amit le kell fektetni, mielőtt belemélyednénk a jelenségbe – nem azért, mert az olvasó nem tudja, hanem mert a politikai kommentháborúk pontosan ezt az alapot ássák alá.
Jakobson klasszikus modelljében a kommunikációs aktusnak hat alkotóeleme van:
a feladó,
a címzett,
az üzenet,
a csatorna,
a kód,
és a kontextus.
A hatékony kommunikáció akkor jön létre, ha mind a hat elem összhangban működik. Ha bármelyik sérül – például a kód nem egyezik (két ember más fogalomrendszerben gondolkodik), vagy a csatorna torzít (az algoritmus szűr és válogat) – a kommunikációban zavar keletkezik. Két ember beszél egymással, de valójában senki sem hall meg senkit.
A Facebook-kommentszekció működése sok technikai és dizájnbeli döntésen keresztül nehezíti, hogy valódi kommunikáció jöjjön létre. Ez viszont nem a véletlen műve, hanem egy tudatosan felépített üzleti modell.
2010: amikor a politika megtanult facebookozni
A magyar politikai kommentkultúra nem egyik napról a másikra lett ilyen. Van egy konkrét kiindulópontja – és az nem 2010, hanem ami 2010 után következett.
A Fidesz kétharmados győzelme önmagában nem a digitális gyűlöletinfrastruktúra kiépítésének pillanata volt. De az azt követő évek megmutatták, hogy egy politikai erő, amely monopolizálja a médiát, szükségszerűen a közösségi médiában keresi az alternatív csatornát – és fordítva: az ellenzék, amely elveszíti a hagyományos médiafelületeket, szintén a Facebookra szorul.
Mindkét folyamat ugyanoda vezet:
egy platformhoz, ahol az algoritmus dönti el, ki jut el kihez.
2010 és 2014 között a Fidesz felismerte, amit akkoriban kevesen láttak tisztán: a Facebook nem csupán kommunikációs csatorna, hanem mozgósítási eszköz is. A kormányzati narratívák terjesztése, az ellenzéki hangok koordinált elnyomása és a szimpatizáns oldalak, csoportok hálózatának kiépítése ebben az időszakban kezdődött el szisztematikusan. Erre világított rá a Mérték Médiaelemző több tanulmánya, és a folyamatot a Direkt36 riportjai is alátámasztják.
2015–2018: a gyűlölet infrastruktúrájának kiépítése
Ha van egy konkrét év, amelyet fordulópontként lehet azonosítani a magyar online politikai diskurzus történetében, az 2015. A bevándorláskérdés nem csupán politikai témává, hanem kommunikációs fegyverré vált – és a Facebook volt az a csatorna, ahol ez a fegyver a leghatékonyabban működött.
A „sorosozás”, a „bevándorláspárti ballibsi”, a „NER-bérenc” – ezek a kifejezések nem spontán keletkeztek. Szervezett kommunikációs kampányok termékei, amelyek célja nem a meggyőzés volt, hanem a törzsi határok meghúzása. Aki eddig bizonytalan volt, kénytelen volt állást foglalni:
így kommentelsz, vagy te is az ellenség vagy.
Ez az időszak szülte meg a magyar online politikai diskurzus alapvető grammatikáját: az egyszavas bélyeget, amely vitát zár le ahelyett, hogy megnyitna. Kommunikációelméleti szempontból ezt Penelope Brown és Stephen Levinson „arculatfenyegetési aktusnak” nevezte – de itt nem egyszerű arculatfenyegetésről van szó. Ez szisztematikus arculatrombolás, amely a másik embert nem vitapartnerként, hanem megsemmisítendő ellenségként – később rovarként – pozicionálja.
Hat év alatt több mint 18 milliárd forint ment el politikai Facebook-hirdetésekre Magyarországon – ennek túlnyomó része kormányoldali forrásokból, és a csúcson, 2025 szeptemberében, egyetlen hónap alatt közel egymilliárd forintnyi politikai hirdetés árasztotta el a platformot Fidesz-közeli üzenetekkel. Összehasonlításképpen: ugyanebben az időszakban Magyarország többet költött politikai Facebook-hirdetésekre, mint a nyolcszor akkora Németország.
Az ellenzék tanult
A 2018 utáni ellenzéki kommunikáció egyik legtöbbet kerülendő igazsága az, hogy az ellenzék pontosan ugyanazt a kommunikációs logikát vette át, amelyet ostoroz. Az „orbánista”, a „NER-propagandista” ugyanolyan bélyeg, mint a „ballibsi” vagy a „sorosista” – funkcionálisan azonos, törzsileg fordított.
Ez nem erkölcsi egyenértékűség – a hatalmi pozíciók és az erőforrások aszimmetriája valós és fontos különbség. De kommunikációs szempontból mindkét oldal ugyanazt az algoritmikus logikát erősíti: az érvelés helyett a bélyegzés, a meggyőzés helyett a megerősítés, a vita helyett a törzsháború. Az ellenzéki Facebook-kommentszekció ugyanolyan echo chamber, mint a kormánypárti – csak más a falak színe.
Magyar Péter politikai kommunikációja ebből a szempontból különösen tanulságos. A TikTok-videók, a közvetlen Facebook-megszólítások, az érzelmi azonosulásra épített kampánystratégia – mindez zseniálisan használta fel ugyanazokat az algoritmikus mechanizmusokat, amelyek a magyar online diskurzust megmérgezték. Megnyerte a választást, miközben ugyanazokra az algoritmikus mechanizmusokra támaszkodott, amelyek korábban is erősítették a polarizációt.
Az algoritmus nem semleges
Frances Haugen, a Facebook egykori termékmenedzsere 2021-es leleplezéseiben belső kutatásokra hivatkozott, amelyek egyértelműen kimutatták:
a felháborodás, a düh és a polarizáció növeli az elkötelezettséget – vagyis az oldalon töltött időt és az interakciókat –, ami közvetlenül növeli a hirdetési bevételeket.
A Facebook 2018-ban bejelentette, hogy az algoritmust átírja az értelmes társas interakciók prioritizálása érdekében. A valóság az volt, hogy a rendszer megtanult egyenlőségjelet tenni az „értelmes” és az „érzelmileg felkavaró” tartalom közé. Egy 2023-as kutatássorozat, amelyet részben a Meta saját adatain végeztek el, kimutatta, hogy az algoritmikus szűrés erős ideológiai szegregációt termel – és hogy a platform alapvetően az érzelmileg legterheltebb tartalmak felé tolja a felhasználókat.
Magyarországon ez a mechanizmus különösen éles kontúrokban látszik, mert a hazai politikai kommunikáció eleve rendkívül törzsi struktúrában működik. A Fidesz–ellenzék kettősség nem egy véleménykülönbség: két, teljesen zárt kommunikációs univerzum, amelyek saját fogalomkészlettel, saját médiaökoszisztémával és saját „igazságkészlettel” rendelkeznek. A Facebook erre a meglévő törzsi logikára tette rá a saját erősítőrendszerét – az eredmény egy kommunikációs spirál, amelyből nehéz kitörni.
Az echo chamber nem metafora – mérhető valóság
Az echo chamber lényege, hogy elsősorban olyan forrásokból kap a felhasználó megerősítést, amelyek a meglévő meggyőződéseit visszatükrözik – és ez a visszatükrözés erősebbnek, hitelesebbnek és „valóságosabbnak” tűnik, mint bármilyen külső, eltérő nézőpont.
A Facebook algoritmusa ezt két szinten erősíti egyszerre. Tartalomszinten azokat a bejegyzéseket, oldalakat és csoportokat tolja előre, amelyekkel az adott felhasználó korábban interakcióba lépett – ha valaki egyszer lájkolt egy kormánykritikus bejegyzést, a rendszer egyre több hasonlót mutat neki. Kapcsolatszinten a „hasonló embereket” ajánlja ismerősnek, követendő oldalnak – az eredmény egy homogén digitális szociális burok, ahol az eltérő vélemény egyre ritkábban jelenik meg, és ha megjelenik, már ellenségként értelmeződik.
Ennek van egy különösen veszélyes mellékhatása, amelyet a kutatók hamis konszenzusnak neveznek: ha az ember csak olyan véleményekkel találkozik a saját hírfolyamában, amelyek megerősítik a sajátját, azt a benyomást kelti, hogy „mindenki így gondolja” – és aki nem így gondolja, az marginális, érthetetlen, vagy egyenesen hazaáruló.
Az egybites ember és a bélyegrendszer
Van egy jelenség, amelyet én egybites kommentnek hívok. Az egybites ember az, aki egy bejegyzés alatt egyetlen mondatban lezárja a vitát – nem érvekkel, hanem bélyeggel:
„Putrióta.”
„Libernyák.”
„Tiszaros.”
„NER-propagandista.”
Ezek a szavak – és tucatnyi változatuk – felváltották a magyar politikai diskurzus jelentős érvelési kultúráját. Kommunikációs szempontból ez rendkívül érdekes, mert ezek az egybites kommentek nem véletlenül terjednek el – az algoritmus jutalmazza őket. Egy erős megbélyegzés több reakciót generál, mint egy kifejtett érv. Több megosztást kap, mint egy árnyalt elemzés. A rendszer a reakciók számát méri, nem azok minőségét.
George Orwell 1946-os esszéjében leírta, hogy a politikai nyelv célja elsősorban nem a kommunikáció, hanem az elgondolkodás megakadályozása. Ez a megfigyelés a Facebook-kommentszekciókban nyer ijesztő aktualitást: ha van egy készen kapható bélyeg, amellyel egy mondatban lezárható egy vita, miért fejtenéd ki az álláspontodat hosszabban? A bélyegzés tehát nem az érvelés kísérője – hanem az érvelés helyettesítője.
Miért nem hat az észérv?
Kommunikáció nincs pszichológia nélkül.
Az egyik legfontosabb fogalom itt a motivált érvelés, amelyet Ziva Kunda pszichológus írt le 1990-ben. A motivált érvelés lényege: az ember nem azért érvel, hogy igazságot találjon, hanem azért, hogy igazolja azt, amit már előre elhitt. Az agyunk egy narratívaépítő gép, amely utólag gyárt érveket a már meglévő meggyőződéseinkhez.
Ebből következik egy jelenség, amelyet backfire-effektusnak neveznek, és bár tudományos megítélése máig vitatott, a mindennapi online vitákban felismerhető dinamikát ír le: bizonyos esetekben, ha valaki megkapja a tényleges cáfolatát egy tévhitnek, az nem meggyőzi, hanem megerősíti az eredeti tévhitben. Az agy a fenyegetésként érzékelt információra védekező üzemmódba kapcsol. A Facebook-kommentszekció pontosan ezt a pszichológiai dinamikát aktiválja minden egyes alkalommal:
A felhasználó lát egy bejegyzést, amellyel nem ért egyet.
Érzelmileg aktiválódik – düh, megvetés, sértettség.
Kommentben reagál – de nem azért, hogy meggyőzzön valakit, hanem hogy kifejezze a sértettségét, és hogy a saját törzséből valaki megerősítse az érvrendszerét.
A másik fél ugyanezt teszi.
Az algoritmus mindkettőjüket megjutalmazza az interakcióért – és több hasonló tartalmat mutat nekik.
A vitának nincs győztese, nincs vesztese, nincs célja. Az egyetlen nyertes a platform.
Az „anyázás” mint kommunikációs stratégia
Ez a kifejezés durva – de pontosan azt írja le, amit jelöl. A magyarországi Facebook-kommentkultúrában a személyes sértés, az identitásalapú leminősítés, a trágárság nem a kommunikáció csődje. Ez maga a kommunikáció.
Kommunikációelméleti szempontból ez az arculatfenyegetési aktus szélsőséges formája. Az arculat az énképünk nyilvánosan megjelenő rétege – az, ahogyan látni akarjuk magunkat, és ahogyan látni akarnak mások. A sértés a legközvetlenebb módja ennek a képnek a rombolására.
De miért lett ez a domináns kommunikációs stratégia? Mert működik – legalábbis abban az értelemben, amit a platform jutalomrendszere sikernek tekint. Ehhez kapcsolódik a deindividuáció jelensége Festingertől: amikor az ember névtelen vagy szemianonim környezetben kommunikál – ahol a fizikai jelenléte nulla, és a szociális következmény minimális –, hajlamos olyan viselkedésre, amit szemtől szemben helyzetben soha nem tanúsítana. Az online agresszió nem azért terjedt el, mert az emberek alapvetően gonoszak. Hanem azért, mert egy olyan térbe kerültek, ahol a természetes fékek nem működnek – és senki sem figyelmeztette őket, hogy ez nem normális.
Kik írják ezeket a kommenteket?
Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a magyarországi Facebook-kommentkultúra organikusan, önmagától vált ilyenné. A szándékos manipuláció – trollok, bérkommentelők, koordinált inautentikus viselkedés – jól dokumentált jelenség.
A koordinált inautentikus viselkedés fogalmát maga a Meta vezette be 2017-ben, elsősorban az orosz választási beavatkozásra reagálva.
A lényege:
szervezett szereplők álprofilok, automatizált botok és valódi emberek kombinációjával manipulálják a közbeszédet – hamis konszenzust teremtve, bizonyos narratívákat felerősítve, másokat elnyomva.
Magyarország nem elméleti eset. A 444 oknyomozása feltárta, hogy egy XIII. kerületi irodából – a Fideszhez több szálon kötődő Digitális Demokráciafejlesztési Ügynökség székhelyéről – több mint száz álprofil koordináltan árasztotta el az előző kormány Facebook-bejegyzéseinek kommentszekcióját. Egyetlen konkrét példa: január 7-én, mínusz 8 fokos hidegben a kormány ingyenes tűzifát hirdetett – szűk egy óra alatt hetven köszönő komment érkezett, amelyek egyharmadát az ügynökség alkalmazottai írták álprofilokból. A hálózat 120 álprofilból állt, és nemcsak az akkori kormány oldalán, hanem Orbán Viktor, Lázár János és kormányközeli influenszerek bejegyzései alatt is rendszeresen feltűnt.
A Fidesz médiarendszere strukturálisan integrálta a digitális kommunikációt. A Political Capital elemzése kimutatta, hogy miután a Meta 2025 októberében betiltotta a politikai hirdetéseket az EU-ban, a Fidesz jelöltjei és szervezetei 2026 első hat hetében mégis 456 hirdetést futtattak a platformon – miközben a Tisza egyetlen hirdetést sem indított ugyanebben az időszakban. A Meta a hirdetések jelentős részét csak utólag, napokkal később minősítette politikainak – amikor azok már kifutottak, és a célközönséget elérték.
A szándékos manipuláció kommunikációs szempontból azért különösen veszélyes, mert hitelességi káoszt teremt. Ha nem tudod megkülönböztetni a valódi emberi véleményt a szervezett kommenttevékenységtől, az egész platform kommunikációs értéke összeomlik. És itt van a rendszer legcinikusabb vonása: a platformlogika számára a bizalmi káosz nem feltétlenül probléma – sokszor éppen ez termeli a legnagyobb elköteleződést. Egy olyan közbeszéd, amelyben senki sem bízik semmiben és senkiben, könnyebben irányítható, mint egy olyan, amelyben az emberek tájékozódni tudnak.
A figyelemgazdaság és morális pánik-ökonómia
Herbert Simon közgazdász 1971-ben vezette be a figyelemgazdaság fogalmát. Az alapgondolata az, hogy az információs bőség szükségszerűen a figyelem szűkösségét teremti meg.
A Facebook és más platformok alapvetően figyelemgazdasági vállalatok – üzleti modelljük lényege, hogy minél több időt töltsön el a felhasználó a platformon, annál több hirdetést mutathatnak neki.
Ez vezet el a morális pánik-ökonómia jelenségéhez – Stanley Cohen morális pánik-elméletének platformgazdasági leképeződéséhez: a Facebook gazdasági érdeke az, hogy folyamatos morális pánikállapotban tartsa a felhasználókat. Mindig legyen valami, ami felháborít, amire reagálni kell, ami miatt a másik oldal szörnyű és veszélyes.
Magyarországon ez különösen jól látható a bevándorlás, a genderkérdések és az uniós politika körüli Facebook-diskurzusban. Ezek a témák nem azért uralták a kommentszekciót, mert a legsürgetőbb problémák lennének – hanem mert a legnagyobb érzelmi aktivációt váltják ki. A figyelemgazdaság logikája szerint egy poszt a lakhatási válságról, az egészségügyi rendszer összeomlásáról vagy a klímaváltozásról versenyhátrányban van egy „bevándorláspárti ballibsi”-típusú kommentáradathoz képest.
2026: kormányváltás volt – a rendszer viszont maradt
Magyar Péter kormánya 2026. május 11-én megalakult. A Tisza Párt kétharmados győzelmével lezárult egy politikai korszak – és sokan azt remélték, hogy ezzel a digitális gyűlöletkultúra is lecsillapodik.
Nem csillapodott. Ellenkezőleg.
A vesztes oldal frusztrációja, fenyegetettségérzete és mobilizációs igénye mindig erősebb, mint a győztesé – ezt a politikai pszichológia régóta tudja. Aki eddig a hatalom ellen kommentelt, most a hatalom nevében kommentel. Aki eddig a Fidesz-narratívában élt, most szembesül azzal, hogy a közmédia – amely éveken át egyetlen hangon szólt – visszatért az objektív hírgyártáshoz.
Ez az a pillanat, amikor kiderül:
milyen mélyen beépültek a valótlan állítások.
Az eredmény látványos és fájdalmas egyszerre. Olyan ígéreteket kérnek számon, amelyek nem hangzottak el. Olyan tényeket tagadnak, amelyek dokumentáltak. Olyan valóságot utasítanak vissza, amellyel most először szembesülnek – mert eddig nem volt csatorna, amely megmutatta volna nekik.
A mechanizmus ugyanaz, csak a szerepek cseréltek gazdát. A megbélyegzés, az anyázás, a törzsi szertartás nem tűnt el – csak más irányból érkezik.
Hogy mennyire nem elvont ez a jelenség: az országgyűlés alakuló ülése után Gerzsenyi Gabriella Tisza-párti EP-képviselőnek térdficama lett, és kórházba kellett szállítani. A Facebook-kommentszekciókban az emberek szó szerint a halálát kívánták. Egy térdficamért. Egy politikusnak, akit személyesen nem ismernek, akinek az egyetlen bűne az, hogy a másik oldalon áll.
Ez nem politika. Ez nem vita. Ez a kommunikációs kultúra csődje – amelyet 16 év alatt építettünk fel, és amelyet egyetlen választás nem tud lebontani. A Megafon bezárhat, a botfarmok lekapcsolhatók, a közmédia visszatérhet a valósághoz – de az a reflexrendszer, amely megtanulta, hogy a másik ember nem vitapartner, hanem ellenség, nem törlődik ki egy szavazással.
A szakma felelőssége
Eddig elsősorban a platformot, az algoritmust és a szándékos manipulátorokat tettük felelőssé – jogosan, de nem kerülhetem meg a kényes kérdést: a szakma felelősségét.
Azok az újságírók, politikusok, véleményvezérek, akik tudatosan alkalmazzák az outrage-logikát – szándékosan provokáló, sértő, polarizáló nyelvezetet használnak, tudva, hogy ez több megosztást és kommentet hoz –, aktív résztvevői a rendszer fenntartásának.
De van egy ennél konkrétabb, kevésbé emlegetett felelősség is: a moderáció. Minden médiaoldal, közéleti Facebook-profil és intézményi oldal saját maga felel azért, ami a kommentszekciójában történik. A gyűlöletbeszéd, az álhírre épülő kommentáradat nem tűnik el magától – és ha az oldal üzemeltetője nem moderál, azzal implicit jóváhagyja, hogy ez az a tér, amelyet felépíteni és fenntartani kíván.
Ez nem technikai kérdés. Ez szerkesztői döntés. Egy közmédia, amely éveken át egyoldalú narratívát közvetített, most azzal is szembesül, hogy a visszatérés a valós hírgyártáshoz moderációs felelősséggel is jár – nem lehet egyszerre hiteles újságírást végezni és közömbösen nézni, ahogy a kommentszekció gyűlölettel telik meg.
Ez a megállapítás nem párthoz kötött. Vonatkozik az előző kormány médiarendszerének propagandistáira, akik napi szinten hergelték az embereket az ellenzékkel szemben – és vonatkozik az akkori ellenzéki véleményvezérekre, akik pontosan tudták, hogy egy jól megírt gyűlöletbejegyzés ötször annyi megosztást kap, mint egy árnyalt elemzés. A clickbait azért létezik, mert az algoritmus jutalmazza, de aki tudja, mit csinál, és mégis csinálja – kommunikációs felelősség terheli az általa okozott helyzetért.
Lehetséges-e egészséges kommunikáció?
Ez az a pont, ahol nem engedhetjük meg magunknak a pesszimizmust, mert a pesszimizmus maga is egy kommunikációs aktus – és ha azt kommunikálod, hogy semmi sem változhat, azzal garantálod, hogy semmi sem fog.
Finnországban a médiaoktatás kötelező eleme az alapfokú tananyagnak – az ott végzett diákok bizonyítottan jobban azonosítják be a manipulációt, a dezinformációt és az algoritmikus torzítást. Ez nem utópia – ez oktatáspolitikai döntés. Magyarországon is meghozható lenne.
Ez nem csak egyéni felelősség kérdése – strukturális megoldások is léteznek.
A deliberatív demokrácia kommunikációs modellje azt állítja, hogy az érvelési kultúra fenntartható, ha a kommunikáció feltételei megfelelőek:
egyenlő hozzáférés,
kölcsönös tisztelet,
az érvelés elsőbbsége az erővel szemben.
A Facebook ezekből egyiket sem garantálja – de kisebb, moderált online közösségek (strukturált fórumok, Substack-kommentek, Discord-szerverek) bizonyítják, hogy az értelmes digitális diskurzus nem illúzió, csak más feltételeket igényel.
Egyéni szinten az egyetlen valódi ellenszer a reflexivitás – de ezt ne keverjük össze a jószándékú öngondoskodással. Ez nem meditáció, hanem döntés.
Az a döntés, hogy mielőtt leírod, hogy valaki haljon meg, mert nem a te oldaladon áll, megkérdezed magadtól:
Tényleg ezt gondolom, vagy csak azt érzem, hogy jogom van kimondani, mert a képernyő mögül úgysem lát senki?
Mert ez nem igaz. Ott van egy másik ember a képernyő másik oldalán – akinek vannak szülei, esetleg gyerekei és érzései. Ezt a tényt tüntette el az algoritmus, a deindividuáció és 16 év mérgező kommunikációja. Visszahozni csak úgy lehet, ha valaki – te – eldönti, hogy nem játszik tovább.
Az igazi veszteség
A Facebook-kommentszekció nem tükör. Nem azt mutatja meg, amilyenek vagyunk – hanem azt, amivé leszünk, ha egy torzító rendszer elég sokáig hat ránk.
A 16 év alatt Magyarországon nemcsak egy politikai rendszer épült ki. Egy kommunikációs kultúra is kialakult – ahol a bélyeg erősebb az érvelésnél, a törzsi lojalitás fontosabb az igazságnál, és ahol két ember között fizikailag nincs meg az a közös kommunikációs alap, amelyen egy vita egyáltalán elindulhatna. Ez a kultúra nem tűnt el a Tisza Párt győzelmével. Ez velünk van – a szokásainkban, a reflexeinkben, abban, ahogyan kommentelünk, ahogyan olvasunk, ahogyan továbbadjuk az információkat.
A legijesztőbb ebben az egészben nem a gyűlölet, nem a trágárság és nem is a szándékos manipuláció. A legijesztőbb az, hogy mindenki hozzászokott. Hogy már ez a normalitás, és egy tizenéves, aki most csöppen bele a közéletbe, azt gondolja:
ez az, ahogy a felnőttek vitatkoznak egymással.
Ha ezt elfogadjuk, akkor egy olyan generációt teremtünk, ahonnan nehéz lesz a visszaút.