Ma hivatalossá vált az az Országgyűlés által meghozott döntés, amely hetek óta lázban tartja a magyar közéletet:
a Tisza-kormány által létrehozott Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) élére Unger Anna politológust választották.
Aki viszont a bejelentés után belenézett Magyar Péter közösségi oldalának komment-szekciójába, az tankönyvbe illő példáját láthatta a magyar közéleti türelmetlenségnek. Az üzenőfalakat azonnal ellepték a „csalódott” állampolgárok, akik láthatóan nem ezt az irányt, vagy legalábbis nem ezt a személyt várták. A legtöbben azt kérik számon, miért nem a Transparency International magyarországi jogi igazgatója, Ligeti Miklós lett a befutó, sőt, egyesek máris azt követelik, hogy Magyar Péter „korrigálja a döntést”.
De mielőtt bárki végleg elkönyvelné, hogy rossz irányba mennek a dolgok, érdemes a felszín alá nézni.
A valóság az intézmények mögött
A legfőbb probléma, hogy sokan egyfajta teljhatalmú, magányos seriffet látnak egy-egy kinevezett vezetőben, aki majd egyedül, azonnal mindenkit börtönbe zár.
Tisztázzuk:
az NVVH elnöke nem fog egyedül nyomozni.
Nem hoz egyszemélyes, sorsdöntő ítéleteket a sötétben. A hivatal vezetését egy bizottság látja el, Unger Anna pedig a struktúrát képviseli, ő fogja össze a 150 fősre tervezett hivatalt, és ahogy ő is jelezte:
nem szeretne átnyúlni a szakmai elnökhelyettesek feje felett.
Aki azonnali, látványos „fejhullást” várt egyetlen embertől, az a hollywoodi filmek dramaturgiáját kéri számon a valós, demokratikus intézményrendszerek működésén. Unger Anna ráadásul jelezte:
a szakmai munka érdekében mindenkit vár a fedélzetre, kifejezetten kiemelve, hogy számítana Ligeti Miklósra is.
Ráadásul a hatékonyság is napirenden van: miközben sokan kritizálták Unger korábbi mondatát, miszerint az eljárások lassúsága miatt „badarság azt gondolni”, hogy a hatéves ciklusa alatt jogerős ítéletek születnek, Magyar Péter máris bejelentette a parlamentben, hogy átírják a törvényeket, hogy ne kelljen éveket várni a vagyonvisszaszerzési ítéletekre. Vagyis a rendszer hibáira reagálnak, nem beletörődnek abba.
Bizalom nélkül nem megy
Kifejezetten érthetetlen, miért kell zsigerből, a nulladik percben kritizálni a Tiszának minden egyes döntését. Ha a Tiszára szavaztál, akkor egy irányvonalra és egy vízióra mondtál igent. Ebbe a csomagba pedig bele kell(ene) tartoznia a bizalomnak is.
Legalább annyinak, hogy megvárjuk, mit csinálnak a gyakorlatban. A választások után a Tisza támogatottsága látványosan megnőtt, ami azt mutatja, hogy a társadalom többsége – köztük a korábban bizonytalan szavazók hatalmas tömege – nyitott a változásra. A bizalmat viszont nem lehet naponta, kommentenként visszavonni, majd újra megadni.
Hol volt a hangotok 16 évig?
És itt jön a leginkább elgondolkodtató kérdés a jelenleg höbörgők felé:
vajon hol volt ez a hatalmas kritikai érzék az elmúlt másfél évtizedben?
Miért hallgatott olyan sok mostani „csalódott” állampolgár, amikor a komplett Fidesz-gépezet 16 éven keresztül bábokkal és lojális káderekkel töltött fel minden létező pozíciót az országban?
Akkor csend volt. Most, egy bizottsági struktúrában dolgozó szakember kinevezése miatt pedig ég a ház. Ez a kettős mérce finoman szólva is hiteltelen.
A munka halad – de vajon megérdemli az ország?
Természetesen naivitás lenne azt hinni, hogy mindent tökéletesen csinálnak. Nem lehet mindenkinek megfelelni, és egy friss kormányzat, egy teljesen új intézményrendszer sosem lesz azonnal hibátlan. De a munka halad előre. Várjuk meg a konkrét lépéseket, nézzük meg az eredményeket, és utána vonjunk le következtetéseket.
Azokkal pedig, akik most hirtelen „csalódottak” lettek és elpártoltak, felesleges foglalkozni. Nem számítanak, mert amint jönnek az első kézzelfogható eredmények, úgyis visszatérnek. Az emberek ingadoznak, ez a politika természete.
A lényeg ennél sokkal mélyebb:
a Tisza az egyetlen politikai erő ma Magyarországon, amely VALÓBAN ELSZÁMOLTAT.
Nem üres ígéreteket tesz, hanem intézményi hátteret épít, törvényeket módosít és elindítja a folyamatokat.
A helyzet viszont az, hogy ha ennek ellenére is csak a folyamatos elégedetlenkedés, a fanyalgás és a türelmetlen károgás uralja a közbeszédet, akkor fel kell tenni a legkellemetlenebb kérdést:
vajon megérdemli-e egyáltalán ez az ország ezt a kormányt?