Bevásárlólista az apokalipszishez, német precizitással

Amikor a német katasztrófavédelem higgadtan elmagyarázza, hogyan élj túl

Belefutottam egy cikkbe a német közmédia, a ZDF oldalán. Nem egy bulvárhír volt egy félnótás celebritásról, nem is egy fröcsögő politikai elemzés. Hanem egy higgadt, szinte már unalmasan praktikus útmutató a német katasztrófavédelemtől (BBK) arról, hogyan készülj fel a vészhelyzetekre. Egy bevásárlólista az apokalipszishez. Miközben olvastam, nem a konkrétumok döbbentettek meg. Nem az, hogy tíz napra elegendő élelmiszert, fejenként napi két liter vizet, elemes rádiót, gyertyát és gyufát javasolnak.

Hanem az a jéghideg, kimondatlan üzenet, ami a sorok között rejlik. A lényeg nem az, hogy mit írnak, hanem az, hogy miért írják. Az, hogy egy stabil, gazdag, jól szervezett európai állam a 21. században hivatalos, központi ajánlásként közli a polgáraival: „Figyeljetek, barátaim, lesz egy pont, amikor nem fogunk tudni segíteni. Legalább tíz napig magatokra lesztek utalva. Sok sikert, és ne felejtsétek el a konzerveket.”

Ez a cikk nem a németekről szól. Ez rólunk szól. Ez a mi törékeny, hazugságokra épülő kényelmünkre.

Nézzük meg ezt a listát! Nincs benne sörétes puska, nincsenek szögesdrót-tekercsek, nincs zombiapokalipszis-túlélőkészlet. Csak tészta, rizs, lencse és egy kurblis rádió. A német precizitás és racionalitás még a világvégét is egy unalmas, bürokratikus eljárássá silányítja. Semmi dráma, semmi hollywoodi pátosz. Csak a rideg tények. Áramszünet, árvíz, kibertámadás, a logisztikai láncok összeomlása. Ezek már nem egy disztópikus film forgatókönyvének elemei, hanem a hivatalos kockázatelemzés részei. A németek, mint mindig, listát írnak a problémához, és metódikusan készülnek a megoldásra.

És mi mit csinálunk? Míg a németek a konzerveket számolgatják, mi mémeket gyártunk a problémából. Vagy ami még rosszabb: mélyen hallgatunk. A mi valóságunkban ez a téma tabu. Ha valaki felveti a felkészülés szükségességét, azonnal rásütik a bélyeget: paranoiás, világvége-hívő, idióta konteós. Mert mi egy sokkal kényelmesebb hitrendszerben élünk. Abban a gyerekes, naiv hitben, hogy velünk ilyen úgysem történhet meg. A boltokban mindig lesznek élelmiszerek, a csapokból mindig folyni fog a víz, a konnektorokban mindig lesz áram. Hogy „valaki” majd mindig megoldja.

A múltkori vihar (emlékeztek még rá?) megmutatta, milyen vékony jégen táncolunk. Egyetlen komolyabb vihar elég volt, hogy megbénítsa a közlekedést, hogy komplett régiókat vágjon el az áramtól. Az volt az ízelítő. A főpróba. A német katasztrófavédelmi útmutató pedig a súgógép, ami a fülünkbe súgja: a premier még csak most jön. A kimondatlan üzenet az, hogy az az infrastruktúra, amire az életünket építettük, annyira komplex, annyira sérülékeny és annyira túlterhelt, hogy a fenntartása már nem garantált. A klímaváltozás által gerjesztett extrém időjárás, a geopolitikai feszültségek, az energiaválság mind-mind olyan tényezők, amelyek bármikor kiüthetik a rendszert.

A legfélelmetesebb az egészben a pszichológiai felkészületlenségünk. Évtizedekig a végtelen kényelemre és a fogyasztásra neveltek minket. Arra, hogy minden probléma egy gombnyomással megoldható. Elvesztettük a túléléshez szükséges alapvető képességeinket és, ami még fontosabb, a mentális állóképességünket. Egy átlagos mai városi ember valószínűleg egy háromnapos áramszünet alatt is pánikrohamot kapna. Nem tud tüzet gyújtani, nem tudja, hogyan kell vizet fertőtleníteni, és fogalma sincs, mit kezdjen magával internet és szórakoztatás nélkül. A legnagyobb vészhelyzet a számára az, ha lemerül a telefonja.

A német kormány útmutatója egy pofon. Egy kijózanító pofon, ami azt mondja: „Nőjetek fel! A gyerekkornak vége.” Azt üzeni, hogy a gondoskodó állam illúziója szertefoszlott. A rendszer, amiben eddig hittünk, elismeri a saját sebezhetőségét. Elismeri, hogy eljöhet az a pont, amikor nem tud megvédeni, nem tud ellátni téged.

És erre mi a reakciónk? A tagadás. A gúny. A „nálunk ez másképp van.” hamis biztonságtudata. De a fizika és a biológia törvényei nálunk is ugyanúgy érvényesek. A mi elektromos hálózatunk is ugyanolyan sebezhető. A mi logisztikai láncaink is ugyanúgy elszakadhatnak. A különbség az, hogy a németek legalább beszélnek róla, és cselekvési tervet adnak a polgáraik kezébe. Mi pedig úgy teszünk, mintha a homokba dugott fej a legjobb védekezési stratégia lenne.

A valódi felkészülés persze nem a konzervek halmozásával kezdődik, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával. Annak a ténynek az elfogadásával, hogy a világ, amit megszoktunk, az örökös bőség és biztonság kora, véget ért. A jövő bizonytalan, és a túlélés záloga nem a vakhit, hanem az alkalmazkodóképesség, a tudás és az öngondoskodás.

A németek már elkezdték írni a bevásárlólistát a jövőhöz.
Te még mindig azt hiszed, hogy a polcokon örökké lesz áru?