Az Én univerzum középpontja
Mindenki főhős akar lenni
Figyelted már mostanában az embereket? Nem úgy felületesen, ahogy a hírfolyamod pörgeted a reggeli kávé mellett, hanem igazán, elmélyülten. Ültél már egy kávézó teraszán, és hallgattad, ahogy a szomszéd asztalnál valaki az életének legújabb, eget rengető drámáját ecseteli a barátnőjének, mintha egy kasszasiker filmeposzról lenne szó, amiben ő, természetesen, a félreértett, de végül diadalmaskodó, csillogó páncélú főhős? Vagy pörgetted a közösségi médiát, és láttad azokat a gondosan, már-már művészi precizitással megkomponált „pillanatképeket”, amelyek egy tökéletes, irigylésre méltó, minden ízében hibátlan élet illúzióját keltik? Egy életet, ahol minden egyes zabkása egy gasztronómiai csoda, minden hétvégi kiruccanás egy spirituális megvilágosodással felérő utazás, és minden hétköznapi bosszúság csupán egy újabb lehetőség a karakterfejlődésre a Nagy, Mindenki Által Figyelt Személyes Narratívában.
Ha ezek a képek ismerősek, akkor üdvözöllek a klubban. Abban a korban élünk, ahol mintha mindenki megkapta volna a személyre szóló felkérését Hollywoodból, hogy legyen a saját élete főszereplője. Nemcsak főszereplője, hanem forgatókönyvírója, rendezője, vágója, vezető operatőre, marketingese, és persze, legfőbb, önjelölt kritikusa is egy személyben. A reflektorfény kérlelhetetlenül ránk irányul, a virtuális kamera megállás nélkül forog, és a világ körülöttünk? A világ csupán egy praktikus, bár néha kissé unalmas és a mi ragyogásunkhoz méltatlan díszlet a mi személyes, grandiózus, végtelenített történetünk mögött. Az „Én Univerzumom Középpontja” már nem egy elvont filozófiai tétel, nem egy önsegítő könyv hangzatos címe, hanem a mindennapi létezésünk alapértelmezett, gyári beállítása.
A közösségi média platformjai pedig ennek a jelenségnek a tökéletes táptalajai, sőt, aktív, már-már tolakodó katalizátorai. Olyanok, mint egy hatalmas, globális színpad, ahol mindenki a saját, egyszemélyes, non-stop show-ját nyomja, megállás nélkül. A profilunk egy gondosan, olykor kínkeservesen felépített imázs, a „személyes márkánk” csillogó-villogó kirakata, ahol csak a legelőnyösebb képeinket, a legfrappánsabb gondolatainkat (vagy legalábbis annak tűnő idézeteinket) és a legirigylésreméltóbb élményeinket tárjuk közszemlére. Minden poszt egy újabb, gondosan megkoreografált jelenet, minden sztori egy feszesre vágott epizód a saját kis valóságshow-nkból. A lájkok és a kommentek pedig? Nos, azok a tapsvihar, a nézettségi adatok, a virtuális valuta, amivel a „sikerünket”, a „fontosságunkat”, a „relevanciánkat” mérjük ebben a digitális arénában. Minél több a reakció, minél nagyobb a „zaj” körülöttünk, annál inkább érezzük, hogy a mi filmünk bombasiker, hogy a mi történetünk valóban számít. De vajon ki nézi ezeket a filmeket igazán? És mit látnak belőlük a csillogó felszín mögött?
Mert a rideg valóság az, hogy miközben mindenki a saját filmjét forgatja, a saját főszerepében tetszeleg, alig marad idő és energia arra, hogy valóban megnézzük a többiekét. Vagy ha mégis, akkor is csak átpörgetjük, mint egy unalmas, reklámokkal teletűzdelt előzetest, miközben a fejünkben már a saját következő, garantáltan bombasztikus jelenetünkön agyalunk. Az „engagement”, az a csodálatos, mindentudó angol szó a bevonódásra, a kapcsolódásra, a legtöbb esetben kimerül egy gyors, már-már reflexből odabökött szívecskében, egy odavetett, semmitmondó hangulatjelben, egy sablonos, két szavas kommentben. A mélyebb figyelem, az őszinte kíváncsiság, a valódi, értő kapcsolódás mintha luxuscikké vált volna egy olyan világban, ahol mindenki a saját hangját akarja hallatni, és lehetőleg minél hangosabban.
És itt kezdődik a valódi probléma, a dráma, amiről már kevesebb poszt születik. Ha mindenki főhős, ki marad statisztának? Ki lesz a támogató barát, a figyelmes hallgatóság, az önzetlen segítő, aki nem azért figyel rád, mert valamit akar tőled, vagy mert a te történeted valahogy az ő narratíváját szolgálja, hanem egyszerűen csak azért, mert kíváncsi rád, mint emberre? Ki az, aki képes és hajlandó háttérbe vonulni, és teret adni a másik történetének, a másik fájdalmának, a másik örömének, anélkül, hogy rögtön a saját, hasonló (de persze sokkal érdekesebb) élményeivel zúdulna rá? Az empátia, az a képesség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, hogy megpróbáljuk megérteni az ő motivációikat, az ő világukat, mintha egy elavult, felesleges, sőt, talán már-már terhes tulajdonsággá válna. Hiszen hogyan is tudnánk másokra figyelni, amikor a saját drámánk ennyire lebilincselő, ennyire mindent elsöprő, ennyire... fontos?
A kapcsolataink is óhatatlanul átalakulnak ebben a „főhős-centrikus” univerzumban. A barátságok, a szerelmek, a családi kötelékek egyre inkább arra épülnek, hogy a másik fél mennyire jó „támogató karakter” a mi személyes filmünkben. Mennyire erősíti a narratívánkat, mennyire tapsol a sikereinknek, mennyire segít át minket a „nehéz időszakokon”, amelyek persze szintén a mi hősies, egyedi és megismételhetetlen küzdelmünk részei. De mi történik, ha a másiknak is van egy saját, önálló története? Mi történik, ha ő is reflektorfényre vágyik, ha neki is vannak saját drámái, saját céljai? Összeütközés. Konfliktus. Vagy ami talán még rosszabb: kölcsönös, udvarias közöny. Mindenki a saját monológját mondja, a saját pecsenyéjét sütögeti, de senki sem hallgatja igazán a másikat. Mintha az „Árnyékember” cikkemben leírt jelenség itt teljesedne ki a legfájdalmasabban: árnyékok vagyunk egymás filmjeiben, alig észrevehető, elmosódó statiszták a másik grandiózus, színes-szagos eposzában.
De miért ez az egész őrület? Miért ez a kényszeres vágy, hogy mindig, mindenhol mi legyünk a középpontban, a történet alfája és ómegája? Talán mert a nárcizmus korát éljük, ahol az individualizmus, az „én mindenek felett” szemlélet már nem deviancia, hanem szinte elvárt norma. A „légy önmagad legjobb verziója” hangzatos mantra mögött gyakran ott lapul a „légy a legeladhatóbb, legnépszerűbb, legirigyeltebb verziód” sokkal prózaibb üzenete. Vagy talán a biztonság illúzióját keressük egy kaotikus, bizonytalan, félelmetes világban? Ha én vagyok a rendező, ha én írom a forgatókönyvet, akkor talán kevésbé félek a váratlantól, a kontrollvesztéstől. A saját történetünk feletti látszólagos kontroll egyfajta menedéket nyújthat. És persze ott van a validáció éhsége. A közösségi média egy végtelen, kielégíthetetlen validációs gépezet. Minden lájk, minden komment, minden megosztás egy apró dopaminlöket, ami azt súgja a fülünkbe: fontos vagy, figyelnek rád, létezel. És ettől az érzéstől, valljuk be, pokolian könnyű függővé válni. Egy olyan világban, ahol a siker és az ismertség, még ha csak mikroszinten is, tűnik az egyetlen igazi értékmérőnek, óriási a nyomás, hogy „valakik legyünk”. Hogy legyen egy „sztorink”, egy „brandünk”, egy egyedi hangunk, még ha az a hang csak a többiek visszhangja is. A hétköznapi, átlagos, „unalmas” létezés mintha már nem lenne elég, mintha szégyellni kellene. És ne feledjük az algoritmusok láthatatlan, de annál erősebb hatalmát sem, amelyek tudatosan arra ösztönöznek, hogy minél több tartalmat gyártsunk magunkról, minél inkább „engagementet” generáljunk, hiszen az ő üzleti modelljük erre épül. Mi pedig készségesen játsszuk a játékot, amit ők diktálnak, és közben elhisszük, hogy ez a mi szabad választásunk.
De vajon tényleg mi írjuk ezeket a „főszereplős” forgatókönyveket? Vagy csak ügyesen, szinte észrevétlenül másoljuk azokat a sablonokat, azokat a narratívákat, amiket a média, a reklámok, az influenszerek, a „sikeres emberek” kultusza elénk tár? A tökéletes utazás fotói, a tökéletes párkapcsolat cukormázas jelenetei, a tökéletes karrier diadalmas pillanatai, a tökéletes önmegvalósítás inspiráló idézetei. Mintha mindannyian ugyanazt a néhány előre gyártott „sikeres főhős” archetípust próbálnánk eljátszani, apró, egyéninek hitt, de valójában jelentéktelen variációkkal. De hol van ebben a valódi egyediség? Hol van ebben a valódi, filterek és mázak nélküli önmagunk?
Mert a főhős élete, bár a filmvásznon vagy a képernyőn csillogónak és irigylésre méltónak tűnhet, a valóságban gyakran elképesztően magányos. A folyamatos önreprezentáció, az imázsépítés kényszere, a tökéletesség látszatának fenntartása óriási terhet ró az emberre. Félelem a kudarctól, félelem attól, hogy „unalmassá” válunk, félelem attól, hogy elveszítjük a nehezen megszerzett „közönségünket”. A tökéletesség látszatának fenntartása érdekében elrejtjük a sebezhetőségünket, a kétségeinket, a hibáinkat, a gyarlóságainkat. De egy ilyen csillogó, ámde áthatolhatatlan páncél mögött hogyan lehetséges valódi, mély, őszinte kapcsolatokat kialakítani és fenntartani?
Ez a „mindenki főhős” jelenség vajon tényleg a személyes kiteljesedés és a modern kor szabadságának csúcsa, vagy inkább egy aranyozott, de belülről fojtogató kalitka, ami elzár minket egymástól és a valódi, zajos, tökéletlen, de éppen ezért emberi élettől? Mi történne, ha egy napra, csak egyetlen napra mindannyian úgy döntenénk, hogy nem a saját filmünket forgatjuk, nem a saját monológunkat szavaljuk, hanem megpróbálnánk figyelmes és támogató mellékszereplői, vagy akár csak érdeklődő nézői lenni valaki más történetének? Talán meglepődnénk, mennyi valódi drámát, mennyi valódi értéket, mennyi valódi embert találnánk a másik ember „univerzumának középpontjában”.
Vagy talán ez csak naivitás, egy romantikus ábrándozás egy olyan korban, ami már régen túllépett ezeken az „elavult” fogalmakon. Talán ez a kor már csak ilyen: mindenki a saját egyszemélyes színházában játssza a maga kis darabját egy hatalmas, visszhangtalan, globális teremben, és a legnagyobb tapsot, a legtöbb lájkot az kapja, aki a leghangosabban, a leglátványosabban, a legvakmerőbben kiabálja a világnak, hogy: „Én! Én! Én!”.
Te mit gondolsz? A te filmedben ki a főhős? És jut még időd és figyelmed, vagy akár csak őszinte kíváncsiságod arra, hogy megnézd a többiekét? Vagy már csak a saját neved virít a stáblista minden egyes sorában, mint rendező, producer, főszereplő, és persze, mint az egyetlen, igazán fontos néző?