A kormányváltás utáni leginkább gyomorforgatóbb kommunikációs jelensége az a tudatos történelemhamisítási kísérlet, amellyel a Fidesz és a KDNP próbálja menteni a menthetetlent. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) felállítása és működésének megkezdése láthatóan soha nem látott pánikot indított el a volt kormánypárt soraiban. A politikai túlélés ösztöne pedig egy olyan narratívát szült, amely nem csupán a jogállami kereteket kérdőjelezi meg, de nyíltan meggyalázza az 1956-os forradalom áldozatainak emlékét, alig néhány héttel a 70. évforduló előtt.
Amikor a parlamentben a Fidesz és a KDNP politikusai – köztük Bóka János és Rétvári Bence – egymásnak adva a kilincset kezdték el új ÁVH-nak nevezni a vagyonvédelmi hivatalt, az egy cinikus kommunikációs stratégia nyitánya volt.
De nézzünk a retorika mögé:
miért éri meg egy fehérgalléros gazdasági bűncselekményeket vizsgáló hivatalt a magyar történelem legsötétebb terrorszervezetéhez hasonlítani?
A válasz a felelősségre vonás elkerülhetetlenségében és a tömegek manipulálásának utolsó, elkeseredett kísérletében keresendő. Olyan kísérlet ez, amely a legalapvetőbb politikai pszichológiai trükköt alkalmazza:
vádold meg az ellenfeledet pontosan azzal, amit éveken keresztül te magad követtél el.
Bagoly mondja verébnek
Mielőtt belemegyünk abba, hogy mit is csinál a Vagyonvédelmi Hivatal, muszáj megállnunk annál a döbbenetes morális ellentmondásnál, ami a fideszes narratívát övezi. Az a politikai formáció kiált most ÁVH-t és politikai megfigyelést, amely az elmúlt 16 évben, de különösen a 2020-as évekre egy komplett megfigyelőállamot épített ki Magyarországon.
A politikai kommunikáció sötét bugyraiban létezik egy íratlan szabály, amelyet a Fidesz propagandagépezete évtizedek óta mesterien alkalmaz:
„mindig azzal gyanúsítsd meg az ellenfeledet, amit te magad csinálsz”.
Ez a taktika egyszerre tereli el a figyelmet a saját bűnökről, és hitelteleníti a veled szemben fellépő jogállami kereteket.
Nézzük a tényeket.
Amikor a Fidesz a politikai ellenfelek listázásáról és megfigyeléséről beszél, érdemes felidézni a Pegasus-botrányt. Nem egy jogi köntösbe bújtatott vagyonvisszaszerzési eljárásról volt szó, hanem arról, hogy a magyar állam egy katonai kiberfegyvert vetett be saját állampolgárai – oknyomozó újságírók, médiatulajdonosok, ügyvédek és ellenzéki politikusok – ellen. Európa-szerte megfigyeltek aktivistákat, de a magyarországi esetek kirívóak voltak a hatalmi arrogancia szempontjából. A Fidesz akkori frakciószóvivője, Halász János rezzenéstelen arccal nyilatkozta, hogy a lehallgatás teljesen normális dolog, és a kormány érdemben sosem vállalt felelősséget a történtekért.
Még sötétebb lett a kép a 2022-es választások után. Orbán Viktor egy példátlan kormányzati átalakítással az összes polgári titkosszolgálatot – az Alkotmányvédelmi Hivataltól az Információs Hivatalig – Rogán Antal, a propagandáért is felelős miniszter felügyelete alá rendelte. Innentől kezdve a magyar állambiztonság és a Fidesz pártkommunikációja egy kibogozhatatlan csomóvá olvadt össze.
Rogán Antal minisztériumán keresztül nem csupán kampányokat irányítottak, hanem olyan rendszert működtettek, amely folyamatosan támadta a kormányt kritizálókat.
És ez a gépezet még 2026-ban is teljes fordulatszámon pörgött. Szinte napra pontosan azelőtt, hogy elkezdték volna ÁVH-zni az új hivatalt, robbant ki a botrány:
az Átlátszó oknyomozása szerint Rogán Antal köreihez köthető, zsarolható hackereket próbáltak beépíteni a Tisza Párt informatikai rendszerébe és önkéntes hálózatába.
A titkosszolgálat beépített embereit használták fel az ellenzéki információs hálózatok megfúrására, aktív kibertámadásokat intézve a politikai ellenfeleikkel szemben.
Amikor tehát ez a politikai elit, amely okostelefonokat tört fel, újságírók hálószobatitkaiban turkált, és az egész állami titkosszolgálatot a saját pártpolitikai érdekeinek rendelte alá, most a diktatúra visszatéréséről és megfigyelésekről beszél egy transzparens, jogállami intézmény kapcsán, az nem egyszerűen nevetséges. Ez a képmutatás olyan szintje, amely már-már pszichológiai esettanulmányt érdemel. Pontosan tudják, hogyan működik egy politikai rendőrség, hiszen éveken át ők maguk alkalmazták a módszereit – most pedig ugyanezzel vádolják azokat, akik a törvényes elszámoltatásukat készítik elő.
Mi volt a valódi ÁVH?
Hogy megértsük a fideszes kommunikáció morális mélységét, muszáj emlékeztetnünk magunkat arra, mi is volt valójában az Államvédelmi Hatóság.
Az ÁVH nem egy jogszabályok alapján működő, az Alkotmánybíróság által kontrollált hivatalként jött létre, hanem a Rákosi-rendszer nyílt terrorszervezeteként, amelynek egyetlen célja a fizikai megsemmisítés, a megfélemlítés és a totális párturalom kiépítése volt.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban az Andrássy út 60. szám alatt – amely ma éppen az Orbán-kormány által létrehozott Terror Háza Múzeumnak ad otthont – nem bankszámlakivonatokat vizsgáltak és nem közbeszerzési szerződéseket nyálaztak át.
Embereket vertek agyon, körmöket téptek le, alvásmegvonással és pszichikai terrorral kényszerítettek ki hamis beismerő vallomásokat. Péter Gábor szervezete éjszaka, fekete autókkal hurcolta el a rendszer vélt vagy valós ellenségeit, akiket aztán a recski kényszermunkatáborba zártak, vagy koncepciós perek után kivégeztek. Több mint 300 000 ember ellen indítottak eljárást, tízezreket telepítettek ki, és családok százezreinek életét tették tönkre.
Amikor Magyar Péter a parlamentben a Fidesz szemére vetette, hogy nincsenek szavak arra, amit a volt kormánypárt művel az 1956-os forradalom 70. évfordulójához közeledve, pontosan erre a tátongó erkölcsi szakadékra mutatott rá.
Az ÁVH áldozataiból viccet csinálni, a szenvedésüket aprópénzre váltani egy politikai sárdobálás oltárán:
ez a mindenkori magyar politika egyik legmélyebb pontja.
Egy olyan politikai erő részéről, amely évtizedeken át az antikommunizmus bajnokaként tetszelgett, ez a relativizálás nem csupán hiteltelen, hanem a saját alapítómítoszuk nyílt arculköpése. Nem lehet délelőtt a pesti srácokat ünnepelni, délután pedig ÁVH-hoz hasonlítani egy hivatalt, ami azért jött létre, hogy visszaszerezze a magyar adófizetőktől ellopott százmilliárdokat.
A Vagyonvédelmi Hivatal valódi arca
A fideszes retorikával szemben a valóság az, hogy a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal egy 2026-ban, törvényes parlamenti felhatalmazással létrehozott állami intézmény. A szervezet élére az Országgyűlés 6 évre választotta meg Unger Anna Rózát, nyílt parlamenti meghallgatások után. A Fidesz ezeken a meghallgatásokon és szavazásokon tüntetőleg nem vett részt, megkezdve az intézmény delegitimálását már annak megszületése előtt, tudatosan építve a saját párhuzamos valóságukat.
Mit is csinál valójában ez a szervezet, amitől ennyire retteg a NER egykori elitje?
A hivatal feladata a közvagyonnal való jogellenes gazdálkodás, a korrupció, a hivatali visszaélések és a gazdasági bűncselekmények felderítése. Kiemelt fókuszba kerülnek az európai uniós források, az államháztartásból nyújtott támogatások, az állami és önkormányzati vagyon korábbi elidegenítése, valamint a hírhedt KEKVA-alapítványokba kiszervezett, gyakorlatilag magánosított nemzeti vagyon sorsa.
A törvény különleges jogosítványokkal ruházta fel a hivatalt:
a hatáskörébe vont ügyekben közvádlóként jár el, nyomoz és felügyeli a felderítés törvényességét.
Ez nem politikai boszorkányüldözés, hanem az elszámoltatás intézményesített, jogállami kerete. A büntetőeljárási szabályok gyorsítására azért volt szükség, hogy egy-egy korrupciós ügyben ne kelljen éveket várni az első jogerős ítéletig, amíg a gyanúsítottak kimentik a vagyont Dubajba vagy svájci bankszámlákra.
Egyetlen fideszes politikust vagy oligarchát sem fognak az éjszaka közepén, bírói végzés nélkül a Markó utcai pincékbe hurcolni. Ügyvédekkel, független bíróságok előtt, transzparens eljárásokban kell számot adniuk arról, hogyan lett a közpénzből magánvagyon az elmúlt 16 év során.
Ezt hívják diktatúra helyett jogállamnak.
Ahol a bűnöző bíróság elé áll, az nem ÁVH, hanem maga a demokrácia.
Az áldozati póz
A kormánypárti stratégia mögött egy előre megírt válságkommunikációs forgatókönyv áll:
ez egy előre, hideg profizmussal megírt válságkommunikációs forgatókönyv.
Amikor egy autokratikus hajlamú, a gazdaságot mélyen átszövő hatalmi elit megbukik, pontosan tudja, hogy a jogi felelősségre vonás elkerülhetetlen. Ilyenkor a legrosszabb opció számukra, ha a társadalom egyszerű, köztörvényes bűnözőkként, közpénztolvajokként tekint rájuk. A tolvajokat ugyanis senki sem sajnálja, értük senki sem vonul utcára, az ő letartóztatásuk miatt nem fognak könnyeket hullatni a Kossuth téren.
A stratégiájuk ezért pofonegyszerű:
át kell keretezni a jogi eljárásokat politikai üldözéssé.
Ha ők nem korrupt politikusok, hanem egy új „diktatúra” politikai áldozatai, akkor a bírósági idézés nem egy bűnügy kezdete, hanem egy mártíromság első állomása. Ehhez kell a hívószó. Az ÁVH kifejezés a magyar kollektív emlékezet legérzékenyebb pontjait nyomja be. Amikor Bóka János „új ÁVH-t” emleget, vagy amikor az Alkotmánybírósághoz forduló Fidesz-frakció dokumentumaiban és a hozzájuk hű sajtóban ezen a néven hivatkoznak a hivatalra, azzal egy alternatív valóságot építenek fel a saját megmaradt, frusztrált szavazóbázisuk számára.
A cél az utcai mozgósítás előkészítése.
Orbán Viktor a 2026-os őszi kötcsei pikniken már arról beszélt a saját táborának, hogy a kormánypárt „paktumot kötött Brüsszellel”, és hogy az új kormány listázni fogja a hivatal munkatársait.
Ez az előremenekülés klasszikus esete. Minél inkább önkényt és diktatúrát kiáltanak most, annál könnyebb lesz a jövőben, a letartóztatások és vagyonelkobzások megindulásakor arra hivatkozni, hogy „mi előre megmondtuk, hogy politikai leszámolás jön”.
Azt akarják elérni, hogy amikor a hatóságok rátesszük a kezüket egy jogtalanul megszerzett jachtra, egy magántőkealapba rejtett szállodaláncra, vagy egy tihanyi luxusvillára, akkor a fideszes szavazó ne a gigantikus lopást lássa benne, hanem a szabadságjogok sárba tiprását.
Érzelmi pajzsot építenek a saját szavazóikból, hogy a jog ne érje utol őket.
A hiteltelenítés, mint a jogi védekezés első bástyája
Ebben a kommunikációs háborúban nem elhanyagolható szempont a hivatal és annak vezetőinek személyes hiteltelenítése sem. A Fidesz tudatosan zülleszti le a diskurzust, hogy a társadalom ne a tényekre – a bankszámlákra, a visszaosztott pénzekre, a túlárazott, előre lezsírozott közbeszerzésekre – koncentráljon, hanem a sárdobálásra.
Ha elég sokszor mondják el, hogy az NVVH egy illegitim, politikailag motivált terrorszervezet, akkor az eljárások végén születő jogerős bírósági ítéleteket is könnyebb lesz semmisnek tekinteniük a saját híveik szemében.
Ezt a stratégiát a populista politikai erők világszerte alkalmazzák. Ha nem tudod megnyerni a jogi csatát, mert a bizonyítékok ellened szólnak, akkor semmisítsd meg magát a bírót, a nyomozót, a rendszert a közvélemény előtt.
Ez történik most Magyarországon is.
A kognitív disszonancia feloldása a cél:
a választónak el kell hinnie, hogy nem a kedvenc politikusa lopott, hanem a rendszer rossz, ami börtönbe akarja csukni.
A kommunikációs ellenszer
Hogyan lehet fellépni egy ilyen agresszív, a valóságot teljesen kiforgató, az áldozatokat meggyalázó narratívával szemben?
A mindenkori kormányzatnak, az igazságszolgáltatásnak és a független, oknyomozó sajtónak egyetlen valódi fegyvere van:
az unalmas, de megdönthetetlen transzparencia.
Nem szabad belemenni az utcai harcos stílusba. A Fidesz azt akarja, hogy a vagyonvisszaszerzés körüli vita egy érzelmi alapú iszapbirkózás legyen, mert abban ők a legjobbak. Az új kormánynak és a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalnak ezzel szemben tényekkel, adatokkal és dokumentumokkal kell kommunikálnia.
Amikor lefoglalnak egy vagyontárgyat, vagy megindítanak egy büntetőeljárást, a nyilvánosság elé kell tárni a teljes céghálót, a pénzmozgásokat bizonyító tranzakciókat és a ciprusi vagy épp svájci offshore számlákat.
Az ÁVH-s narratíva abban a pillanatban omlik össze, amint a társadalom szembesül azzal, hogy itt nem rendszerkritikus értelmiségieket hurcolnak el a véleményük miatt. Itt olyan politikusokat, oligarchákat és strómanokat számoltatnak el, akik 16 éven át a saját magánpénztárcájukként kezelték a magyar államot.
Az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt a legfontosabb tiszteletadás a hősök felé nem a hangos, üres puffogtatás, hanem a nemzeti emlékezet megvédése a politikai haszonlesőktől.
Azoktól, akik hatalmon mindent megtettek a jogállam lebontásáért, akik lehallgatták a saját állampolgáraikat, titkosszolgálati módszerekkel támadták a politikai ellenfeleiket, de amint elvesztették a teljhatalmukat, hirtelen a szabadság és a demokrácia legnagyobb védelmezőiként, a kommunista terror áldozataiként próbálják újrapozícionálni magukat.
A magyar társadalom azonban lassan, de biztosan felébredt a 16 éves politikai apátiából, és ezt a végtelenül cinikus, átlátszó színjátékot napról napra egyre kevesebben fogják elhinni.