AZ ALGORITMUSOK ÁRNYÉKÁBAN: EGY ÉVES A NORKERINFO

A rádiózás halála, a mainstream üressége és az én személyes háborúm a tartalomgyártás mocsarában

Ránéztem a naptárra és konstatáltam: egy év. Egy teljes év telt el azóta, hogy elindult a NORKERINFO. Nem abban a formában, amelyben most olvasod, hanem egyfajta digitális palackpostaként: heti hírlevélként, ahol megosztottam a hét legfontosabb híreit a nagyvilágból, a végnapjait élő Flying Star Show lejátszási listáját, a NORKERGRAFIA aktuális epizódját és egy összefoglalót az All Elite Wrestling heti történéseiről.

Aztán valamikor májusban kattant bennem valami. Rájöttem, hogy ez kevés. Hogy ennél jóval többet kellene, hogy adjon a NORKERINFO. A hírhedt „tarvágási törvény” volt az a pillanat, ami ezt a gátat átlökte bennem: akkor élesen, dühből, de őszintén írtam le a véleményem. Hogy május vagy január tekinthető-e a NORKERINFO valódi indulásának, azt nem tudom. De azt tudom, hogy a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak.

Időről időre élénken él bennem egy kép, amit évtizedek óta szeretnék megosztani veletek, de ez egyre nehezebb. A következőkben egy inkább személyesebb gondolatmenetet szeretnék megosztani veletek arról, hogy mit nevezek a 21. század digitális terének legnagyobb harcának. Nem fogok finomkodni, de elnézést sem fogok kérni. Ezek az én gondolataim.

Ahhoz, hogy keretet adjunk ennek a történetnek, vissza kell repítenem titeket 21 évet az időben. Hihetetlen leírni is ezt a számot. A helyszínünk egy kórház, a dátumunk pedig április huszadika. A nap, amit a születésnapomnak hívok (bár vannak a történelemben még kétes hírű személyek, akik ugyanezt elmondhatták magukról). Ekkor 12 éves voltam. Már hónapok óta a kórház lakója, a falak közé zárva, így a születésnapomat is bent kellett töltenem.

Álljunk meg egy pillanatra, és érezzük át a kort. Ekkor még nem léteztek okostelefonok. Nem volt görgethető hírfolyam, nem volt Instagram, nem volt állandó online jelenlét. Éppenhogy a WAP megjelent a nyomógombos telefonokon – emlékeztek még arra a lassú, döcögős internetre, amiért vagyonokat fizettünk? A telefonok narancssárga vagy zöld háttérvilágítással, pixelkockákban rajzolták ki az információt. Egy más világ volt. Nekem a napom fénypontja a délután volt, amikor a szüleim meglátogattak. Addig maradt a kegyetlen vizsgálatok sora, a gyógyszerek rémes íze és a magány, ami kitöltötte a napjaimat a kórterem csendjében. A születésnapom sem telt másképp, de ekkor még nem tudtam, hogy ennek a napnak a délutánja egy olyan fordulatot hoz az életembe, ami mindent megváltoztat majd.

Gyermekkorában mindenki hős akar lenni: tűzoltó, rendőr, buszvezető. Én metróvezető akartam lenni. A külvárosi, 17. kerületi gyerek számára felfoghatatlan élmény volt a belvárosba megérkezni. A metrók belső világa, az alagutak visszhangja, a szerelvények robaja, az a különös világ gyermekszemmel nézve egy megfoghatatlan, varázslatos érzést jelentett. Április 20. azonban örökre elszakított a dédelgetett álmaimtól. Tudatosult bennem, hogy soha nem én fogom felhívni a tisztelt utazóközönség figyelmét arra, hogy „vigyázzanak, az ajtók záródnak”.

Térjünk vissza a kórterembe. Addig a napig nem volt semmilyen kapcsolatom a rádióhallgatással. A szüleim otthon a reggeli készülődéshez kapcsoltak rádiót, illetve a kórházi folyosón, a nővérpulton kapott helyet egy recsegő készülék, aminek a zaja néha beszűrődött hozzám csendesebb napokon. Délután valahogy szóba került, hogy telefonáljak be a rádió kívánságműsorába, és kérjek egy zenét a születésnapom alkalmából. Páran összegyűltek körém. Anyum tárcsázta a számot. A vonal kicsöngött. Vékony, megilletődött hangon kértem bármilyen zenét a kórházi személyzet, illetve a szüleim számára.

Ami ezután történt, az sorsfordító volt. A műsorvezetővel adáson kívül beszéltünk. Megígérte, hogy találkozni fogunk. Emberi volt. Onnantól kezdve a rádió hallgatója lettem, és elhatároztam: én is rádiós szeretnék lenni, ha nagy leszek. Amikor végre kiengedtek a kórházból, az első utam a rádió stúdiójához vezetett. Egyszerűen magával ragadott ez a világ. Úgy tekintettem a rádióra, mint egy személyre, akinek a műsorvezetői, szerkesztői formálják a személyiségét. Biztos voltam benne, hogy egyszer én is egy meghatározó szereplője leszek a médiának, aki arra fogja használni a tudását, hogy a legjobbat adhassa a világnak.

Két év múlva, mindössze 14 évesen már aktívan segítettem az adásszerkesztésben. Egy kis balatoni rádióban elindult az első műsorom, nem sokkal később már Ausztriában is lehetett hallgatni. Éveken át fejlesztettem a technikámat, a képességemet, hogy megtaláljam azt a hangot, amellyel igazán meg tudom szólítani a közönséget. Amivel meg tudom mutatni, hogy nem véletlenül ez az életcélom. Jöttek elismerések, értem el kisebb sikereket, de az igazi nagy áttörés valahogy sosem érkezett meg.

Ahogy teltek az évek, kipróbálhattam magam rádiós műsorvezetőként, lemezlovasként, sőt még elindítottam az első saját rádiómat is, de mindhiába.

Minden termék, amit kiadtam a kezemből, úgy éreztem, a maximális minőséget képviselte. Az akkori tudásom és szenvedélyem egészét beletettem. Olyannyira elterveztem mindent, hogy a Flying Star Show és az UNDRGRND TRIP műsoroknak például az az ember a hangja, akihez 12 évesen betelefonáltam a rádióba a születésnapomon. Aki célt adott a kezembe. Aki a mai napig a példaképem, legyen szó podcast készítésről, vagy csak egy megfelelően megfogalmazott mondatról.

Ő Vic, azaz Nyics Viktor, a Viclondonban podcast házigazdája.

És akkor ugorjunk az időben a NORKERINFO elindításának pillanatára. Egy újságnál dolgoztam éppen, ahol nagyon rosszul éreztem magam. Hoztam pár hibás döntést, amelynek köszönhetően egy valóságos kígyófészekbe sikerült beletenyerelnem. Minden nap egy kicsit feladtam magamból. Nem írhattam soha önállóan, nem közölhettem a véleményem, nem mutathattam meg a tudásomat. Csak egy fogaskerék voltam egy lélektelen gépezetben. Ebből lett elegem. Úgy voltam vele, hogy ha a „nagy” média nem ad nekem felületet, hogy a hangomat hallassam, akkor majd megteremtem magamnak a felületet. Ahol igenis megmutathatom, hogy értéket képviselek. Egy olyan hangot, egy olyan narratívát, amit máshol nem olvashat az ember.

És miért nem egy rádió? A kérdés jogos, hiszen ez volt az álmom. De az igazság fájdalmas: az elmúlt években politikailag és szakmailag kinyírták a rádiózást. A rádiózás ma már nem azt jelenti, amit annak a 12 éves, csillogó szemű gyermeknek a szemében jelentett a kórházi ágyon. A rádióra ma úgy tekintek, mint egy lélek nélküli MP3-lejátszóra, amelynek a lejátszási listáját a héten már huszonötödjére is végighallgattad, de egyszerűen nem találod rajta a szünet gombot. Nincs benne ember, nincs benne kockázat, nincs benne élet.

Így nekem is alkalmazkodnom kellett a megváltozott körülményekhez. A podcast és az írás világában találtam meg azt az eszközt, amellyel el tudom mondani, hogy mit képviselek.

Egy év telt el.

Amikor elkezdtem a Substacken, még alig volt pár magyar fiók. Ma már hemzsegnek a magyar Substack-csatornák, 2-300 követővel, rengeteg interakcióval.

Én pedig egy év után itt vagyok rengeteg elmesélt történettel, de továbbra is 80+ követővel.

Ne értsetek félre: a 80+ követő között voltak olyanok, akik anyagilag is értékelték a munkámat, amit nagyon köszönök. Elképesztően hálás vagyok a támogatásokért, amik lehetőséget adtak, hogy a cikkeket fizetett hirdetések által szélesebb körnek el tudjam juttatni. De valahogy még így sem tudtam azt a mennyiségű feliratkozószámot elérni, amit más minden erőfeszítés nélkül elért.

Eszembe jutnak az első cikkeim között megjelent szösszenetek arról, hogy a Threads-en valaki kiírja, hogy „éhes vagyok”, és özönlenek a lájkok, a hozzászólások. Felrobban a feed szabályosan a semmitől. Én ezzel szemben írtam egy pszichológiai elemzést, amelyen napokig dolgoztam. Mély gondolatok voltak benne, kutatás, a lelkem egy darabja. És egyetlen darab reagálás nem érkezett rá. Csend.

A 21 év alatt rájöttem arra, hogy a probléma nem feltétlenül a minőségben van. A probléma a rendszerben – és az emberekben – van. Látom, ahogy a médiában „befutott” emberek körüludvarolják egymást. Értékelik egymás tartalmát, meghívják egymást a podcastjaikba, körbe-körbe járnak ugyanabban a zárt klubban. A lényeg látszólag az, hogy minél többen hallassák a hangjukat, de a valóságban ez egy visszhangkamra. Rólam valahogy ezek az emberek nem akarnak tudomást szerezni. Nemhogy nem hívnak meg, de úgy tűnik, nem szeretnék még csak egy lapon sem az ő nevüket az én nevemmel olvasni. Mintha láthatatlan falak vennének körül. Nagyon jó példa erre Bán András esete is. Őszintén, elképesztően tisztelem a munkásságát, a látásmódját. Igyekeztem felé nyitni, kapcsolódni, de be kellett látnom: a munkásságom egyszerűen nem ütötte meg az ingerküszöbét. És tudjátok mit? Nincs ezzel semmi baj. Sokan vannak így ezzel. Ez nem panasz, ez állapotfelmérés. A falak léteznek.

De az emberek többsége is elutasítja a más gondolatokat. Elutasítják azt, ami idegen, amihez meg kell állni, amit emészteni kell. Az algoritmus és a szakma is a zajt jutalmazza, nem a csendet és a mélységet. Így hát két választásom van:

1. Beállok a sorba, és elkezdek mainstream tartalmat gyártani, kiszolgálni az algoritmust, benyalni a „nagyoknak”, és eladni a lelkem egy marék lájkért.

2. Elfogadom azt, hogy soha nem lesz tömegigény az általam készített tartalmakra, de megőrzöm az integritásomat.

Én az utóbbit választottam. Nem lenne önazonos, hogy olyan tartalmakat adjak ki a kezemből, amiről tudom, hogy nem ad valamit az olvasónak intellektuálisan. Az a 12 éves fiú a kórházban nem azért álmodott a médiáról, hogy szemetet gyártson.

Szóval kedves Olvasó, ez az egyéves NORKERINFO. Egy felület, amely egy 21 éves örökségnek próbál emléket állítani, és valami mást mutatni az internet végtelen, zajos mocsarában. A jövőben szeretnék több ilyen, személyesebb írást is közzétenni nektek. De folytatódnak a pszichológiai elemzések, a különböző témák mély feldolgozásai, valamint havi 1-2 prémium kontent is érkezik, amely egy nagyobb témakört jár körül – ezzel is hálát adva annak a pár olvasónak, aki anyagilag is támogatja a munkámat.

És van még valami. Hamarosan ki fogom adni az első könyvemet, a SAJÁT UTAD-at. Hamarosan hírekkel fogok érkezni róla, de addig is, amit megígérhetek a jövőben, az annyi: tovább fogok küzdeni. Tovább fogom hallatni a hangomat a világ zajában, és meg fogom mutatni – ha Bán Andrásnak nem is, de Neked –, hogy igenis értéket, minőséget képviselek.

Szeretném, hogy tudd, kedves Olvasó: elképesztő szeretettel készítek mindent, amit neked adok át. Azért csinálom így, a nehezebb úton, mert a Flying Star Show legelső adásánál volt egy mondatom, ami a mai napig végigkísér, és amihez tartom magam: „Ha már egy embernek is örömet okozok vele, megérte megcsinálni.”

Nagyon köszönöm nektek, hogy a NORKERINFO olvasói vagytok!
Ez az én harcom és nem adom fel.