Amikor a jövő már nem jövő – Asif Kapadia 2073-ja
A filmkockák, amelyek nem a jövőről, hanem a mostani döntéseink kegyetlen következményeiről szólnak
Szombat délelőtt volt, amikor megnéztem a filmet. Csak csendben ültem, próbáltam felfogni, mit látok. Valami furán ismerős volt abban, ahogy Ghost nézte a régi világot –mintha az én gyerekkori képeimet nézegetné valaki 2073-ban.
Kapadia új filmje nem arról szól, ami lesz. Arról szól, ami van. Most. Itt.
Mi ez, ha nem horror?
Az Amy és a Senna rendezője most egy kifejezetten kemény dolgot csinált. Fogta a dokumentumfilmes tapasztalatát, hozzáadott egy sci-fi keretet, és elkészítette a legrosszabb időkapszulát a világon. 2073 – ez a cím. Ötven év múlva, de ugyanolyan közel vagyunk hozzá, mint a 90-es évekhez. Kapadia inspirációt merített Chris Marker 1962-es La Jetée című rövidfilmjéből – ez egy okos húzás volt, mert Marker is a múlt és jövő közötti átjárhatóságról beszélt. Itt viszont fordítva működik: mi vagyunk a múlt, amit Ghost próbál megérteni. Ghost (Samantha Morton karaktere) egy rommá lett világban él. Narancssárga felhők, üres bevásárlóközpontok, drónok mindenütt. Amerika fővárosa most New San Francisco. A régi címkék már nem jelentenek semmit, de a hatalom ugyanott van, ahol mindig is volt. A történet egyszerű: túlélni. Ghost emlékei a régi világból vannak, azaz a mi világunkból. És ez az, ami igazán szörnyű – hogy mi vagyunk a múlt, amin ő nosztalgiázik. Kapadia módszere brutális. Valós felvételeket használ. Tüntetések, klímakatasztrófák, politikai beszédek – mind a mi jelenünk, mind mostani esemény. Csak egy pár évtizeddel előrébb helyezi el őket, mintha azt mondaná: „Na, nézzétek, ez volt az a pont, ahol elrontottátok.”
A tech-király és a narancssárga égbolt
Mikor Trump újra megnyerte a választásokat tavaly novemberben, sokan elővették az 1984-et meg az Atwoodot. De Kapadia filmje rosszabb, mert nem fikció. A 2073-ban szereplő híradások valósak. A képek valósak. Csak a narrátor jön a jövőből. Tech bro-k irányítják a világot – mondja Ghost. És ez most sci-fi? Musk politizál, Bezos médiát vesz, Zuckerberg metaverzumot épít. A szilícium-völgyi elit már most olyan hatalommal rendelkezik, ami korábban nemzetállamokat illetett meg. Képesek formálni a véleményedet, irányítani a figyelmedet, manipulálni a szavazatodat. Tavaly nyáron beszélgettem egy IT-s menedzserrel. Azt mondta: „Tudod, már évek óta tudják, hogy mit fogsz gondolni holnap. Csak még nem mondják meg neked.” Ez volt az a pont, amikor rájöttem: a dystopia nem egy műfaj. Egy diagnózis. Kapadia filmjében az ügyesek bent ülnek a tornyaikban, az égbolt tiszta felettük. Lent pedig Ghost és a többiek. Gyűjtögetnek, rejtőzködnek, emlékeznek. Ez a vertikális szegregáció itthon is megvan – lásd Mészáros Lőrinc jachtját meg egy átlag magyar fizetését.
A memória mint ellenállás
Ghost karakterének legizgalmasabb vonása, hogy emlékszik. A nagyanyja mesélt neki a régi időkről. Amikor még lehetett szavazni. Amikor még nem drónok figyeltek. Amikor még nem volt minden lángokban. Ez a mi helyzetünk is: mi vagyunk azok, akik még ebben élnek. Mielőtt minden platform lett volna. Mielőtt az algoritmus döntött volna arról, hogy mit látsz. Mielőtt a fake news fogalom lett volna. A film egy pontján Ghost előhúz egy régi fotót. Emberek nevetnek rajta. Együtt vannak, nem nézik a telefonjaikat. Ghost nem érti, mit csinálnak. Mi ez? Miért nevetnek egyszerre? Kapadia itt csap le. A társadalmiság, amit mi természetesnek vettünk, Ghost számára már érthetetlen. Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol az ember természetes működése idegen?
A kritika mint katasztrófa-turizmus
Persze vannak, akik szerint ez csak egy másik „halálra vagyunk ítélve” film. A Telegraph két csillagot adott rá, írtak valamit arról, hogy ez inkább politikai kampány, mint film. A Deadline viszont dicsérte. Szerintem egy film nem attól lesz rossz, ha politikai témát dolgoz fel. A probléma azzal a kritikával, hogy feltételezi: a művészet dolga megoldásokat adni. De mi van, ha a diagnózis a megoldás első lépése? Mi van, ha el kell ismernünk, hogy már régóta nem abban a világban élünk, amiben azt hittük? Kapadia maga mondta: „A cél, hogy megijesszük és megzavarjuk az embereket.” Nem szórakoztatni akar. Felébreszteni. Ez durva, de működik. Aki végignézi a filmet, az utána nem ugyanúgy fog ránézni a hírekre. Viszont itt van a csapda: azok nézik meg, akik amúgy is túl sokat tudnak. Akik már így is szoronganak a világállapot miatt.
Mire jó egy figyelmeztetés, ha késő?
A film legrosszabb momentuma számomra az volt, amikor rájöttem: ez nem figyelmeztetés. Ez emlékeztetés. Emlékeztetés arra, hogy hol tartunk. 2021-ben még optimista voltam. Azt hittem, a pandémia megtanít nekünk valami fontosat. Aztán jött az orosz-ukrán háború, az infláció, a klímakatasztrófák sora, Trump visszatérése. Itthon pedig a Fudan, a gyermekvédelmi törvény, a lex CEU mind csak építőkövek voltak. És minden egyes alkalommal azt mondtuk: „ez a fordulópont”. De nem volt. Csak egy újabb lépés ugyanabban az irányban. Ghost világa nem egy másik bolygó. Ez a bolygó, néhány évtized múlva. Az út odáig pedig már elkezdődött. A kérdés nem az, hogy eljutunk-e oda, hanem az, hogy mennyire gyorsan.
A doomscrolling mint nemzeti sport
Furcsa dolog kritikát írni egy filmről, ami arról szól, hogy a média hogyan rombolja szét az agyunkat. Ahogy ezeket a sorokat írom, én is arra gondolok, hogy mennyi felesleges időt eltöltök a közösségi médiát böngészve. Frissítem az újságokat, új hírekre vágyom. Ghost nem csinál ilyet. Ő a múltat nézi. A mi jelenünket. És talán ez a különbség: mi még mindig azt hisszük, ha elég sokat olvasunk a katasztrófákról, akkor valahogy megakadályozhatjuk őket. Ghost már tudja, hogy ez nem így működik. A film egy lassú, 120 perces darab egy olyan korban, amikor 15 másodperc alatt kell elnyerni a figyelmet. Ez már önmagában egy nehéz feladat. Visszaköveteli az időt. De vajon hányan fogják végignézni? És akik igen, azok mit kezdenek utána az információval?
Az egyén és a rendszer
Kapadia filmjének legnagyobb gyengesége, hogy nem ad alternatívát. Ghost nem lázad. Nem szervezi meg az ellenállást. Túlél. És emlékszik. De talán ez a lényeg. Egy olyan világban, ahol minden politizált, ahol minden állásfoglalás automatikusan oldalakat generál – talán az emlékezés az egyetlen tiszta aktus. Azok vagyunk, akik még tudjuk, milyen volt. Ez felelősség is. Nem elég csak túlélni. Emlékezni is kell. És továbbadni.
Hogyan tovább?
A film után jártam a várost. Megálltam a futópálya közepén, ránéztem a tájra. Gondoltam Ghost-ra és az ő világára. Aztán hazamentem, elővettem a telefont, és megnéztem az időjárás-előrejelzést holnapra. Mint mindig. A jövő már itt van. Csak nem egyenletesen elosztva. És mi még mindig úgy teszünk, mintha választásunk lenne abban, hogy részt veszünk-e benne vagy sem.
A választásunk csak az, hogy szembenézünk-e vele vagy sem.
A 2073 február 15-ig nézhető az HBO Max-on vagy ide kattintva ingyenesen. Ajánlom mindenkinek, aki nem fél a rossz hírektől, és azoknak is, akik félnek.