Egy picit szokatlan témával érkeztem ma. Aki rendszeresen olvassa az írásaim, megszokhatta, hogy a közélet, a kommunikáció és az emberi psziché metszéspontjait vizsgálom. A mai napon azonban egy olyan esemény adja az apropót az elemzéshez, amely látszólag a puszta fizikai szórakoztatás világába tartozik, mélyen legbelül azonban az egyik legkomplexebb pszichológiai dráma, amit a modern média kitermelt magából.
A hétvégén, amerikai idő szerint szombaton este – ami nálunk magyar idő szerint vasárnap hajnalt jelentett – lezajlott a profi pankráció világának egy kiemelkedő, globális figyelemmel kísért eseménye, az All Elite Wrestling (AEW) All Out nevű pay-per-view (PPV) gálája. Egy látványos és minden képzeletet felülmúló show volt, amelynek fényét és a rajongók eufóriáját alig néhány órával később egy felfoghatatlan tragédia zúzta porrá. A gála egyik legjobb meccsét vívó, a szakma csúcsán lévő birkózója, az angol származású PAC, tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Amikor a pankráció témája szóba kerül a mindennapokban, a laikus közönség és sokszor a fősodratú média részéről a leggyakoribb, szinte reflexszerű reakció a lekicsinylés.
„De hát ez az egész nem is igazi, ez csak színház”
– halljuk lépten-nyomon.
Ez az évtizedek óta rögzült sztereotípia, amely a műfajt egyfajta alacsonyabb rendű, gyerekes szórakoztatásként könyveli el, most, egy ilyen megrázó haláleset árnyékában különösen éles kontrasztot teremt a valósággal.
Ez az írás egyrészt egy őszinte tiszteletadás PAC zsenialitása és munkássága előtt, másrészt egy átfogó pszichológiai és kommunikációs elemzés arról, miért érezzük társadalmi szinten szükségét annak, hogy bagatellizáljuk mások fizikai fájdalmát.
Arról fogok írni, hogyan működik az emberi elme, amikor a szórakoztatóipar mesterségesen felépített illúziója és a halál kegyetlen valósága frontálisan ütközik egymással.
A „csak színház” mítosza
Kezdjük a mítoszrombolással, ami alapjaiban határozza meg a téma megértését és a pankráció megítélését a modern társadalomban. A laikusoknak igazuk van abban, hogy a történetmesélés meg van koreografálva. A meccsek végeredményei többnyire előre meghatározottak, a karakterek közötti konfliktusok kidolgozottak, a dráma pedig tudatosan, epizódról epizódra van felépítve.
De a fizika 100 százalékosan valódi. A gravitáció nem ismer forgatókönyveket, nem érdekli a televíziós dramaturgia, és nem tesz kivételt senkivel. Amikor egy sportoló 3 vagy akár 4 méter magasból, a sarokoszlop tetejéről a hátára érkezik, az a becsapódás valódi.
A ring alapja egy vastag acélváz, amelyre keményfa deszkákat fektetnek, és ezt mindössze egy vékony tompító réteggel, egy ponyvával fedik le. Ez nem trambulin, és nem puha szivacs, ahogy azt sokan elképzelik.
A fa és az acél a legkisebb hibát is azonnali, életre szóló sérüléssel bünteti.
A „színház” kifejezés használata azért végtelenül káros és pontatlan a közbeszédben, mert egy hagyományos színházban nincsenek olyan brutális fizikai behatások, amelyek maradandó károsodást okoznának a színészeknek. A pankrációban a színész és a kaszkadőr ugyanaz az ember, és nem lehet „vágást” kiáltani, ha valami balul sül el egy élő adás kellős közepén. Az ízületek minden egyes esésnél roncsolódnak. A porckorongok kopnak, a csontok törnek, a térdszalagok megnyúlnak, az agyrázkódások pedig állandó, mindennapos veszélyt jelentenek.
PAC – civil nevén Benjamin Satterley – egy olyan egyedi stílust képviselt a sportágban, amely a végletekig feszegette az emberi test biológiai és aerodinamikai határait. Az akrobatikus, úgynevezett „high-flyer” mozdulatok, az agresszív erő és a sebészi precizitás olyan tökéletes elegye jellemezte őt a ringben, amit csak a világ leginkább elhivatott elitje képes elsajátítani.
A szombati meccse az AEW All Out gáláján a fizikai történetmesélés abszolút csúcspontja volt, ahol a közönség szeme láttára alkotott olyat, amire csak kevesek képesek. Az a tény, hogy pár órával később ez az emberfeletti teljesítményt nyújtó, ereje teljében lévő sportoló már nem volt az élők sorában, gyomorszorító kontrasztot teremt a modern gladiátorok sérthetetlen mítosza és a biológiai végességünk között.
Amikor a sport felülírja a színházat
Ahhoz, hogy megértsük, miért is annyira téves és káros a színház jelző puszta általánosítása, látnunk kell, hogy maguk a promóciók hogyan definiálják a saját terméküket és célközönségüket.
A piacvezető WWE (World Wrestling Entertainment) például nyíltan felvállalja a „sports entertainment” (sport-szórakoztatás) címkét, és a tartalmát tudatosan a PG (Parental Guidance) besorolás alá kalibrálja. A WWE elsősorban a 12 éves gyerekeket és a családokat célozza meg, ami azt jelenti, hogy náluk az előadás fókusza a drámán, a szappanoperás történetvezetésen és a grandiózus színháziasságon van. A mérkőzések sokkal kötöttebbek, a mozdulatok limitáltak és túlbiztosítottak, hogy beleférjenek ebbe a biztonságosabb, családbarát televíziós keretbe. Ha valaki csak ezt a vonalat ismeri, könnyen rásüti az egész iparágra a megrendezett cirkusz bélyegét.
Ezzel szemben az All Elite Wrestling (AEW) egy teljesen más filozófiát képvisel, és egy gyökeresen eltérő piaci rést szolgál ki. Az AEW a kezdetektől fogva egy komolyabb szintű, felnőttebb és sokkal fizikálisabb sportot ad el a nézőinek. Ebben az ökoszisztémában meg kell érteni, hogy a célközönség nem a gyerekekből áll, hanem azokból az elkötelezett rajongókból, akik az atletikus teljesítményt keresik.
Természetesen az AEW-ben is megvannak az előre megbeszélt jelenetek, dramaturgiai pontok és alapvető koreográfiák, hiszen a történetmesélés itt is a show része. De a ringbeli munka sokkal szabadabb, ösztönösebb és veszélyesebb.
A sportolók kezét nem kötik meg, a kreativitás és maga a sportteljesítmény adja a hangsúlyt, szöges ellentétben a WWE színháziasságával. Ez a szabadság teszi lehetővé az olyan korszakalkotó zsenik kibontakozását, mint amilyen PAC is volt. Ugyanakkor pont ez a szabadság az, ami elképesztő fizikai megterhelést és folyamatos kockázatot jelent minden egyes másodpercben, amikor a sportoló belép a kötelek közé.
Az iparág elviselhetetlen nyomása
Ami még sötétebbé teszi ezt a friss tragédiát, az a tágabb iparági kontextus. Alig 2 héttel ezelőtt ugyanez a szervezet, az All Elite Wrestling már elszenvedett egy veszteséget. Egy másik kiváló birkózójuk is életét vesztette.
Az az eset nem közvetlenül egy AEW-rendezvényen történt, hanem egy független promóciónál tett vendégszereplés után. A két haláleset közötti rendkívül rövid időbeli távolság azonban kegyetlen élességgel mutat rá arra a döbbenetes fizikai, pszichés és mentális nyomásra, amely alatt ezek a professzionális sportolók a mindennapjaikat élik.
A szórakoztatóipar ezen szegmensében a sportolók nem heti 1 alkalommal 90 percet vannak a pályán, mint a futballisták, és nem töltenek el hónapokat edzőtáborokban 2 meccs között, mint a küzdősportolók. Ők sokszor heti 3, 4 vagy akár 5 alkalommal lépnek szorítóba. Folyamatosan úton vannak, repülőtereken, hotelszobákban és bérelt autókban élik az életüket, távol a családjuktól. Állandóan időzónákat lépnek át, a cirkadián ritmusuk folyamatosan fel van borulva, és a testüknek sosem adnak elegendő időt a teljes regenerációra.
A fájdalomcsillapítók használata iparági sztenderddé, mondhatni nyílt titokká vált a múltban. És bár a modern szervezetek, mint amilyen az AEW is, sokkal szigorúbb orvosi protokollokat és wellness-programokat alkalmaznak, a fizikai terhelés mértéke nem csökkent, sőt, a közönség elvárásainak drasztikus növekedésével egyenesen nőtt. A testüket a szórakoztatás oltárán áldozzák fel, darabról darabra, miközben a kamerák forognak, a közönség pedig újabb és újabb izgalmakat követel.
A laikusok ignoranciája és a rajongók tisztelete
Ha mindez ennyire veszélyes, megterhelő és valóságos, felmerül a kérdés:
miért kapja meg mégis oly sokszor az iparág a cinikus kritikákat?
Itt érdemes egy nagyon éles határvonalat húznunk a laikus kívülállók és a valódi rajongók közé.
Azok, akik a legkönnyebben rásütik a produktumra a „színház” vagy a „kamu” címkét, az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem is néznek pankrációt. Számukra ez a lekicsinylés nem valami mély pszichológiai védekezés a valóság elől, hanem puszta ignorancia és kulturális elitizmus.
Látják a csillogó ruhákat, a túlzó karaktereket, és hallják, hogy a végeredmény előre meg van írva. Itt meg is állnak a gondolkodásban, nem is akarják különválasztani a megírt forgatókönyvet a valós fizikai behatástól.
Azzal, hogy kimondják a bűvös mondatot – „ez nem igazi, csak megjátsszák” –, valójában intellektuálisan a műfaj fölé helyezik magukat. Számukra ez egy kényelmes egyszerűsítés, amivel egyetlen kézmozdulattal lesöpörhetik az asztalról a ringben lévő ember elképesztő munkáját, anélkül, hogy egyetlen percet is rászánnának a megértésére.
A valódi nézők, a rajongótábor azonban egészen másképp működik. Aki hétről hétre leül a képernyő elé, az pontosan tudja és mélyen értékeli azt a brutális fizikai munkát, ami egy gála mögött van. Ők nem azért nézik, mert elvakultan elhiszik a kitalált karakterek sebezhetetlenségét, hanem mert végtelenül tisztelik az atletikus teljesítményt, az elhivatottságot és azt a nyers valóságot, amit a sportolók a ringben hagynak.
A rajongó és a szervezet közötti íratlan társadalmi szerződés itt nem arról szól, hogy a fizika törvényei megszűnnek létezni, hanem arról, hogy hisznek a profizmusban és a kontrollban. Abban, hogy bár a mozdulatok életveszélyesek, a birkózók vigyáznak egymásra, és az este végén mindenki épségben hazamegy.
Amikor azonban bekövetkezik egy végzetes tragédia, mint PAC hirtelen halála, ez a kontrollba vetett hit, ez az alapvető biztonságérzet törik apró darabokra. Az a test, amelyet a reflektorfényben a szakma csúcsának és ereje teljében lévőnek láttak, hirtelen enged a halandóság univerzális törvényének.
A gyászfolyamat a rajongókban azért ennyire kaotikus, mert a tragédia pillanatában a szórakoztatás és a kegyetlen valóság közötti utolsó védőháló is elszakad. Bár sosem gondolták, hogy amit látnak, az ne lenne igazi, abban joggal bíztak, hogy a sportolók, akiket a munkájukért annyira tisztelnek, túlélik ezt az embert próbáló iparágot.
A karakter mögötti ember
A modern médiafogyasztás egy másik mélyen nyugtalanító hozadéka az előadók szisztematikus dehumanizációja, azaz emberi mivoltuktól való megfosztása.
Erving Goffman zseniális szociológus híres, a mindennapi élet dramaturgiájáról szóló elmélete tökéletesen leírja ezt a jelenséget. Goffman szerint az emberek a társadalmi interakciók során egy „homlokzati” viselkedést mutatnak, ami a külvilágnak szóló, gondosan megtervezett előadás, miközben a „háttérben” élik a valós, sebezhető, problémákkal teli életüket.
A profi pankráció iparága ezt a jelenséget a végletekig fokozza a sokszor karikaturisztikusan túlzó perszónákkal, az úgynevezett „gimmickekkel”.
PAC az elmúlt években a „The Bastard” (A Rohadék) karakterét hozta a képernyőn. Egy dühös, megalkuvást nem tűrő, mindenkin átgázoló, agresszív és zseniális figurát, aki látszólag semmit és senkit nem tisztelt a világon, csak a saját dominanciáját. A televíziós közönség ezt a „Bastardot” látta hétről hétre. Őt imádták utálni, vagy épp rajongtak a nyers brutalitásáért.
De a ringbe lépő ember, Benjamin Satterley egy hús-vér ember volt. Egy férj, egy barát, aki a színfalak mögött, a kamerák kereszttüzén kívül küzdött a saját démonaival:
a krónikus fizikai fájdalommal, az állandó utazással járó mentális kimerültséggel és a családjától való távolléttel.
Az emberi gondolkodás egyik legnagyobb hiányossága az úgynevezett empátiás szakadék jelensége. Biológiailag és pszichológiailag is arra vagyunk kódolva az evolúció során, hogy azok felé mutassunk mély empátiát, akiket a közvetlen fizikai vagy szociális környezetünkben tudunk, akikhez személyes kötődésünk van.
A képernyő túloldalán lévő szupersztárokra a társadalom egyfajta modern félistenként, termékként tekint. Elvárjuk tőlük, hogy a nap 24 órájában szórakoztassanak minket, hogy mindig tökéletesek legyenek, de az emberi gyengeségeiket, a sebezhetőségüket egyszerűen nem vagyunk hajlandóak tolerálni.
Ez a fajta csendes dehumanizáció az egész szórakoztatóiparban kőkeményen jelen van. A zenészek, színészek, tartalomgyártók mentális összeomlásait, kiégéseit is sokszor hasonló, empátiamentes cinizmussal kezeli a közvélemény.
„Mit panaszkodik, megkapta érte a millióit, ez a dolga”
– hangzik el oly sokszor.
Ez a kegyetlen narratíva azonban tárgyiasítja azt az embert, aki a saját egészségét és életét adja a művészetért.
A paraszociális gyász pszichológiája és a „Kayfabe”
PAC halálának kommunikációs és pszichológiai hatása jóval túlmutat a puszta hírértéken. Amikor egy ismert ember elhunytáról értesülünk, a közösségi médiában és a rajongói fórumokon azonnal beindul a paraszociális gyász feldolgozási folyamata.
Donald Horton és R. Richard Wohl már az 1950-es években megalkották a paraszociális interakció fogalmát. Ez egy olyan egyoldalú, de a befogadó számára nagyon is valóságos érzelmi kötődés, ahol a rajongó rengeteg energiát, időt és érzést fektet a sztár követésébe. Megismeri a mozdulatait, a szófordulatait, a háttértörténetét, miközben a sztár értelemszerűen nem is tud a rajongó konkrét létezéséről.
Nagyon sokan, akik kívülről szemlélik ezt, hajlamosak lebecsülni, sőt, kinevetni ezt a fajta gyászt, mondván:
„nem is ismerted őt személyesen, miért siratod, mintha a barátod lett volna?”.
Ez azonban egy hatalmas tévedés. Az emberi agy érzelmi feldolgozó központja, az amygdala és a limbikus rendszer, nem tesz különbséget a kötődés fizikai és virtuális formái között, mint azt a racionális énünk elvárná.
Aki éveken át heti szinten nézte PAC mérkőzéseit, aki vele együtt élte át a képernyő előtt a győzelmeket és vereségeket, annak az életében ő egy stabil pont volt. Egy heti rituálé szerves része, akihez öröm, adrenalin, emlékek és teljes életszakaszok kapcsolódnak. A hirtelen halál ezt a biztonságot adó rituálét tépi szét egy pillanat alatt, így a veszteségérzet és a gyász abszolút valós és valid érzelem.
A helyzetet a pankráció specifikus világában tovább bonyolítja, hogy a birkózók sokszor a civil életük árán is fenntartják a karakterük illúzióját, azt a bizonyos iparági „kayfabe”-et.
Ez a kifejezés a vurstlik és karneválok idejéből származik, amikor a birkózók a nap 24 órájában szerepben maradtak, hogy fenntartsák a valóságosság látszatát. Bár az internet korában ez a fal leomlott, a határok tudatos és profi összemosása a valóság és a forgatókönyv között ma is jelen van.
Ez nem csupán egy kötelező munkafolyamat, hanem egy életre szóló művészeti forma számukra. Emiatt a rajongók sokszor ténylegesen úgy érzik, intim, őszinte betekintést nyertek a sportolók valódi lelkébe.
PAC elképesztő elhivatottsága, a szakma iránti alázata minden egyes mozdulatán, minden promóján érződött. Ő nem csupán „játszotta” a birkózót a ringben, hanem azzá vált, minden sejtjével és lélegzetvételével. Ezt a szintű elit dedikációt elveszíteni nemcsak az AEW szervezetének, de a globális szórakoztatóiparnak és a popkultúrának is egy pótolhatatlan csapás.
Meddig lehet feszíteni a húrt?
Vajon mi az a mélyebb tanulság, amit a társadalom és maga a szórakoztatóipar tanulhat egy ilyen krízisből?
Az a statisztikai tény, hogy egy globális szervezet, mint az AEW, 2 héten belül 2 tragédiát is kénytelen elkönyvelni – függetlenül attól, hogy a pontos körülmények vagy a halálokok mennyire tértek el egymástól –, éles reflektorfényt irányít az iparág jelenlegi formájának fenntarthatatlanságára.
A modern média egy telhetetlen, folyamatosan pörgő gépezet. A nézők, akiket a rövid videók, a végtelen hírfolyamok és az azonnali vizuális ingerek teljesen érzéketlenné tettek, folyamatosan nagyobb, veszélyesebb, extrémebb mutatványokat követelnek, hogy egyáltalán ingerbe jöjjenek.
Ez a jelenség az „eszkalációs csapda” esete.
Ami 10 vagy 15 évvel ezelőtt még egy hatalmas PPV főeseményének a legnagyobb, legveszélyesebb szenzációja volt, az ma egy sima, szerda esti heti televíziós adás nyitómeccsének az alapeleme. Nincs megállás, a lécet mindig feljebb kell tenni. A sportolók pedig, hogy relevánsak maradjanak a piacon, hogy maximálisan kiszolgálják a közönséget és ne veszítsék el a promóterek bizalmát (vagy a megélhetésüket), egyre nagyobb fizikai kockázatot vállalnak.
A szervezeti kommunikációnak itt óriási, szó szerint életmentő szerepe van és kellene, hogy legyen a jövőben. Ahogyan a globális vállalatok kommunikálnak a sérülésekről, a mentális egészségről, a kötelező pihenőidőről és a fizikai regeneráció elengedhetetlen fontosságáról, az alapjaiban határozza meg az egész iparág toxikus vagy épp támogató kultúráját. Amíg a fájdalom elrejtése a hősiesség és a férfias kitartás szinonimája, amíg a sérülten végigbirkózott meccs a legnagyobb szakmai dicsőség a rajongók szemében, addig a tragédiák borítékolhatók lesznek.
Át kell keretezni azt, amit a szívósságról, a lojalitásról és a profizmusról gondolunk. A profizmusnak nem az a legmagasabb foka, ha valaki törött nyakkal, szétzúzott térddel vagy agyrázkódással is befejezi a meccset a közönség 15 perces szórakoztatására. A profizmus ott kezdődik, ha a szervezet menedzsmentje, az orvosi stáb és maga a felvilágosult közönség is megérti:
az emberi élet és a hosszú távú életminőség fontosabb, mint egy lenyűgöző televíziós pillanat.
A tisztelet újraértelmezése
PAC a hétvégén, az AEW All Out gáláján még a karrierje és a fizikai teljesítőképessége csúcsán volt.
A rajongók tízezrei skandálták a nevét a chicagói arénában, és milliók figyelték a képernyők előtt a világ minden tájáról, ahogy formát önt a zsenialitása. Ő szó szerint mindent megadott annak a sportnak és művészetnek, amit annyira szeretett.
Azok az emberek, akik ezen a sportágon cinikusan nevetgélnek a sztereotípiák mögé bújva, valószínűleg sosem tapasztalták meg azt a fajta fanatikus elhivatottságot, amivel ezek a sportolók estéről estére feláldozzák a saját testüket a mi szórakoztatásunkért.
A média pszichológiája egyértelműen megtanít minket arra, hogy az emberek mindig hajlamosak leegyszerűsíteni azt, amit nem értenek mélységében, vagy ami kognitívan kényelmetlen számukra, csak hogy könnyebben feldolgozhassák a világot.
De nekünk, tudatos tartalomfogyasztóknak és ami még fontosabb, felelősségteljes emberi lényeknek kötelességünk a felszín alá nézni. A történetek a ringben talán kitaláltak, a karakterek mesterségesen kreáltak, a konfliktusok pedig megírtak, de a verejték, a fájdalomcsillapítók és a hétvégi tragédia visszavonhatatlanul valóságos.
Nyugodj békében, PAC.
Köszönjük a számtalan felejthetetlen pillanatot, a gravitációt és az emberi test határait meghazudtoló, művészi mozdulatokat és azt a nyers, őszinte szenvedélyt, amit kivétel nélkül minden egyes alkalommal magaddal vittél a kötelek közé. Mindig az egyik legnagyobb kedvencem maradsz.
A mi feladatunk pedig, akik itt maradtunk a képernyők innenső oldalán, hogy mostantól egy mélyebb empátiával, őszinte emberi tisztelettel és egy sokkal tudatosabb megértéssel tekintsünk azokra a modern hősökre, akik az életüket adják azért, hogy mi kikapcsolódhassunk a mindennapjainkból.
PAC utolsó mérkőzése egy néző szemszögéből itt tekinthető meg: