Köszi az írást, azon ritkák egyike amit mentek saját gondolatok katalizálására.
Ami szerintem egy nagyon izgalmas kérdés még, hogy mi van a tükörrel, amit önmagunknak tartunk. Nem feltétlen mint belső narrációk, hanem önazonosság, személyiség. Az egész szociális és pszichológiai letükrözés az anyai ölben kezdődik, de nem egy üres, feltöltésre, színezgetésre váró entitás születik ilyenkor, a fél perces babának is van személyisége. Mások tükrében látjuk magunkat, de a vágyaink és értékeink belőlünk jönnek.
+ egy fun gondolat amin nemrég méláztam: Gondolj csak bele milyen volt a világ, amikor még nem volt tükör. Mármint a tárgynak használt tükör. Volt víz meg festők, de hát nem festettek le mindenkit és nem volt mindig olyan tiszta az a víztócsa. Elképesztően más lehetett, elképesztően sok rétegen.
Ez egy valóban érdekes kérdés, hogy a saját tükrünkről mit vallunk. Amúgy rengeteg önfejlesztő könyvnek pontosan ez képezi az alapját, hogy határozd meg mit gondolsz magadról.
Szándékosan emeltem ki Cooley gondolatait, mert milyen durva, hogy valaki milyen éles felismerést alkotott úgy, hogy 120 évvel a gondolatai után úgymond alap tézis lett a feltevése, de az ő idejében ezek a gondolatok messze nem voltak ennyire egyértelműek.
Egyik, saját tapasztalat & megélés, akinek gyermekkorában nem elérhetőek a szülei, annak az identitása nagyon illékony lesz. Ahol nincs egy mélyre gyökerező identitáskép visszatükrözve az elsődleges (anya) és másodlagos (apa) gondozótól, annak egy nagyon destabilizált énképe lesz, folyvást kapaszkodva externális élményekbe. Erről sokat olvastam 20-as évek végén a jobb megértés végett.
A másik pedig kognitív értés - érzés - tettlegesség aranyhármasa. Ez is végtelenül komplex, de ha nagyon-nagyon leegyszerűsítem akkor azt hiszem az a takeaway hogy amit hiszel azt nem mindig hiszed el, de amit teszel azt mindig elhiszed.
Köszi az írást, azon ritkák egyike amit mentek saját gondolatok katalizálására.
Ami szerintem egy nagyon izgalmas kérdés még, hogy mi van a tükörrel, amit önmagunknak tartunk. Nem feltétlen mint belső narrációk, hanem önazonosság, személyiség. Az egész szociális és pszichológiai letükrözés az anyai ölben kezdődik, de nem egy üres, feltöltésre, színezgetésre váró entitás születik ilyenkor, a fél perces babának is van személyisége. Mások tükrében látjuk magunkat, de a vágyaink és értékeink belőlünk jönnek.
+ egy fun gondolat amin nemrég méláztam: Gondolj csak bele milyen volt a világ, amikor még nem volt tükör. Mármint a tárgynak használt tükör. Volt víz meg festők, de hát nem festettek le mindenkit és nem volt mindig olyan tiszta az a víztócsa. Elképesztően más lehetett, elképesztően sok rétegen.
Ez egy valóban érdekes kérdés, hogy a saját tükrünkről mit vallunk. Amúgy rengeteg önfejlesztő könyvnek pontosan ez képezi az alapját, hogy határozd meg mit gondolsz magadról.
Szándékosan emeltem ki Cooley gondolatait, mert milyen durva, hogy valaki milyen éles felismerést alkotott úgy, hogy 120 évvel a gondolatai után úgymond alap tézis lett a feltevése, de az ő idejében ezek a gondolatok messze nem voltak ennyire egyértelműek.
Két dolgot még ide szúrok.
Egyik, saját tapasztalat & megélés, akinek gyermekkorában nem elérhetőek a szülei, annak az identitása nagyon illékony lesz. Ahol nincs egy mélyre gyökerező identitáskép visszatükrözve az elsődleges (anya) és másodlagos (apa) gondozótól, annak egy nagyon destabilizált énképe lesz, folyvást kapaszkodva externális élményekbe. Erről sokat olvastam 20-as évek végén a jobb megértés végett.
A másik pedig kognitív értés - érzés - tettlegesség aranyhármasa. Ez is végtelenül komplex, de ha nagyon-nagyon leegyszerűsítem akkor azt hiszem az a takeaway hogy amit hiszel azt nem mindig hiszed el, de amit teszel azt mindig elhiszed.