A legkeményebb hazugság: Miért felejtettük el, hogy nem vagyunk farkasok?

Kropotkin eltemetett igazsága a kölcsönös segítségről

Már gyerekkorunktól kezdve ezt sulykolják a fejünkbe. Az iskolában, a munkahelyen, a filmekben, a hírekben, mindenhol. Az élet egy kíméletlen harc. Egy aréna, ahol csak a legerősebb, a legravaszabb, a leggátlástalanabb maradhat talpon. Az ember embernek farkasa. Túlélés. Verseny. Könyökölj, taposs, harácsolj, mert ha te nem teszed, megteszi más, és akkor te maradsz alul. Ez a modern kor nagy, megkérdőjelezhetetlen evangéliuma. A kapitalizmus, a karrierépítés, a teljesítménykényszer szent és sérthetetlen alapigazsága. Olyan mélyen belénk ivódott, hogy már fel sem tűnik, mekkora, pofátlan hazugság az egész.

Nagyjából százhúsz évvel ezelőtt élt egy orosz herceg, földrajztudós és anarchista, Pjotr Kropotkin, aki vett egy nagy levegőt, és kimondta, amit a józan eszével és a szemével látott: ez baromság. Nem, nem egészen ezekkel a szavakkal, ő még úriember volt, de a lényeg ez volt. Mialatt a korabeli „tudósok” és társadalomfilozófusok Darwin elméletét félremagyarázva, szinte már vallásos áhítattal hirdették a „survival of the fittest” (a legfittebb túlélése) elvét, mint a természet és a társadalom egyetlen mozgatórugóját, Kropotkin tett egy egyszerű dolgot. Figyelt.

És mit látott? Azt, hogy a természetben a fajok túlélésének legalább annyira fontos, ha nem fontosabb tényezője a kölcsönös segítségnyújtás, az együttműködés. Látta a hangyabolyok szervezettségét, a madarak közös fészekvédelmét, a prérikutyák vészjelzéseit. És igen, látta azt is, amiről a mai napig próbálnak nem tudomást venni: hogy még az olyan, általunk „agresszívnak” bélyegzett főemlősök is, mint a csimpánzok, képesek az együttműködésre, a zsákmány megosztására, a „társadalmi” igazságérzetre. Kropotkin rámutatott: az a faj marad fenn, amelynek egyedei a leghatékonyabban tudnak együttműködni a közös cél érdekében.

És itt jön a nagy kérdés, a mi kis történetünk csattanója. Ha ez ennyire egyértelmű, ha a természet tele van az együttműködés bizonyítékaival, akkor mi a fenéért lett a „mindenki mindenki ellen” elve a nyugati civilizáció alapvetése? Miért lett Darwin elméletéből egy véres, individualista karikatúra, és miért söpörték Kropotkin kutatásait a szőnyeg alá, mintha soha nem is léteztek volna?

A válasz rohadtul egyszerű és kiábrándító. Azért, mert a „mindenki mindenki ellen” elve a világ legkényelmesebb és leghasznosabb ideológiája volt azok számára, akik éppen a többiek eltaposásából éltek. Tökéletes volt az ipari forradalom új uralkodó osztályának, a gyárosoknak, a bankároknak. Hiszen ez az elmélet tudományos köntösbe bújtatta a gátlástalan kizsákmányolást. Miért fizetnék többet a munkásnak? Hiszen ez a természet rendje, a gyengébb elhullik! Miért foglalkoznék a nyomornegyedekkel? Aki nem elég erős, hogy kijusson, az vessen magára! A gyerekmunka? Csupán a legfittebbek korai kiválasztódása! A gigantikus vagyonok és a mélységes szegénység közötti szakadék? Ez nem társadalmi igazságtalanság, hanem a természet törvénye! Nem én vagyok a geci, hanem a biológia igazol engem!

Ez a gondolatmenet annyira vonzó volt, annyira tökéletesen szolgálta a hatalom érdekeit, hogy Kropotkin hangja elveszett a zajban. Hiszen mit kínált ő? Egy olyan világképet, ahol felelősséggel tartozunk egymásért. Ahol a közösség, a szolidaritás, az osztozkodás nem valami szentimentális maszlag, hanem egy evolúciós túlélési stratégia. De ki akart felelősséget vállalni a 19. század végén, amikor éppen a felelősség alóli felmentés volt a legkelendőbb árucikk?

És ma? Változott valami? Egy frászt! Kropotkin szelleme ma is ott kísért a háttérben, de a „mindenki mindenki ellen” elve erősebb, mint valaha. Ez a modern „hustle culture” alapja, ahol a kiégésig való hajsza a siker mércéje. Ez a „főhős-szindróma”, ahol mindenki a saját univerzumának a közepe, és a többiek csak statiszták. Ez a politika, ami folyamatosan ellenségképeket gyárt, hogy a „falka” összetartson a „vezér” körül. Ez a gazdaság, ami a végtelen növekedés és a gátlástalan fogyasztás hazugságára épül, figyelmen kívül hagyva a közös otthonunk, a bolygó teherbíró képességét.

Elhitettük magunkkal, hogy az emberi természet alapvetően önző, versengő és agresszív, mert ez tökéletes kifogás arra, hogy ne kelljen jobbnak lennünk. Hogy ne kelljen osztozkodnunk, ne kelljen segítenünk, ne kelljen közösségben gondolkodnunk. De Kropotkin és sokan mások rámutattak, hogy ez csak a történet egyik fele. Az emberi természet legalább annyira kooperatív, szolidáris és empatikus is. Csak éppen ezek a tulajdonságok nem termelnek profitot a negyedéves jelentésben.

Szóval, amikor legközelebb valaki a „versenyszellemről” és a „piaci törvényekről” papol neked, mint a világ egyetlen lehetséges mozgatórugójáról, jusson eszedbe az öreg Kropotkin. A herceg, aki lemondott a rangjáról, hogy az igazságot keresse. És aki megmutatta, hogy a kölcsönös segítségnyújtás nem valami utópisztikus álmodozás, hanem a túlélésünk kőkemény, biológiai alapja. Egy olyan igazság, amit több mint egy évszázada próbálnak eltemetni, mert rohadtul kényelmetlen azoknak, akik a mi farkastörvényeinkből élnek a legjobban.

Te melyik történetet hiszed el?
A farkasokét, amit a falka vezérei mesélnek neked, vagy a saját szemedét, ami talán még látja az emberséget és az együttműködést a zaj mögött?