A lázadás mint üzleti modell – Amikor az ellenállásból piac, a sértettségből pedig politika lesz

A hangulatkeltés ára, a felelősség hiánya és a demokrácia újratanulása.

Az elmúlt hetekben olyan folyamatoknak lehettünk szemtanúi a hazai digitális és politikai térben, amelyek a lehető legnagyobb pontossággal mutatják be a modern nyilvánosság működését és azt a mély morális, illetve strukturális válságot, amely a magyar közbeszédet uralja. A 100. nap után vezényszóra fordultak szembe korábbi álláspontjukkal vagy a hatalommal olyan szereplők – korábbi politikusok, nagy elérésű véleményvezérek és tartalomgyártók –, akik korábban egészen más hangot ütöttek meg, vagy éppen a csend kényelmébe burkolóztak.

Ez a jelenség egyáltalán nem csupán az érintett személyek pillanatnyi bizonytalanságáról vagy kommunikációs zavaráról tanúskodik, hanem rávilágít korunk legsúlyosabb társadalmi problémájára:

a digitális térben a hangulatkeltés véglegesen és drasztikusan elvált a valós felelősségvállalástól.

Amikor valaki 10 ezer, 50 ezer vagy akár több 100 ezer ember figyelmét birtokolja a közösségi felületeken, ott minden leírt mondatnak, minden megvágott videónak és minden érzelmileg túlfűtött megszólalásnak mérhető súlya és közvetlen társadalmi következménye van. Ezt a felelősséget azonban ma a legtöbb véleményformáló és politikai szereplő egyszerűen lesöpri az asztalról, mintha a szavaknak nem lenne következménye a valóságban. Nem azzal van a baj, ha valaki megosztja a véleményét, vagy ha határozott kritikát fogalmaz meg a mindenkori hatalommal vagy az ellenzékkel szemben. A kritikus gondolkodás a demokrácia és a szellemi autonómia alapköve. A gond ott kezdődik, amikor a tartalomgyártás és a politikai megnyilvánulás célja már nem az igazság keresése vagy a társadalmi tisztánlátás elősegítése, hanem a puszta hisztériakeltés, az érzelmi manipuláció és a tudatos közhangulat-rombolás.

A sértettség mint politikai tőkekovácsolás

A hazai politikai paletta átalakulása komoly átrendeződést hozott, és ez azonnal felszínre hozta az emberi természet legrosszabb reflexeit a közéletben. Ahelyett, hogy érdemi, intellektuális és szakmai viták zajlanának az ország jövőjéről, a gazdasági kilábalásról vagy a társadalmi kohézió helyreállításáról, azt látjuk, hogy rengeteg olyan korábbi politikus és háttérember jelent meg a nyilvánosságban, akik jelenleg gátlástalanul uszítanak a Tisza-kormány ellen. Ezt az uszítást a legritkább esetben teszik elvi meggyőződésből. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kialakult kaotikus helyzetből politikai tőkét kovácsoljanak maguknak, vagy éppen a személyes sértettségüket vetítsék ki a nyilvánosságra, mert képtelenek megemészteni a saját kudarcukat.

Amikor valaki éveken vagy évtizedeken keresztül egy adott struktúrában létezett, megszokta a helyzetét, majd hirtelen elveszíti a monopóliumát a figyelem vagy a politikai cselekvés terén, a reakciója ritkán az őszinte önreflexió. Sokkal kényelmesebb a támadás, a hangulatkeltés és a rombolás taktikáját választani, mint szembenézni azzal, hogy az idő és a választói akarat túllépett rajtuk. A sértett politikus a legveszélyesebb közszereplő, mert már nem az építés, nem a közösség sorsa, hanem a saját relevanciájának görcsös bizonyítása hajtja. Bármi áron látszani akar, és a digitális világ törvényei szerint a leggyorsabb láthatóságot mindig a rombolással, a botránykeltéssel és az uszítással lehet elérni.

Ez a fajta fellépés azonban már rég nem politika, hanem pusztán a figyelemért folytatott kétségbeesett harc. Amikor az uszítás válik a politikai túlélés egyetlen eszközévé, ott a választók nem képviseletet kapnak, hanem folyamatos érzelmi zsarolást. A közhangulat folyamatos mérgezése pedig olyan mély sebeket ejt a társadalmi szöveten, amelyeket később évekig vagy évtizedekig tart majd begyógyítani, hiszen a bizalmatlanság kultúráját ültetik el az emberekben.

Az örökös ellenállás mint termék és üzleti modell

A probléma másik oldala a tartalomgyártók és influenszerek világában létezik, amely mára egy gigantikus iparággá nőtte ki magát. A modern figyelemgazdaságban az érzelem a legértékesebb valuta. Az algoritmusok nem a mély gondolatokat jutalmazzák, hanem a dühöt, a felháborodást és a törzsi összetartozás kirekesztő érzését. Ebből fakadóan a tartalomgyártók és a közszereplők egy jelentős része számára az ellenzéki lét, az állandó harc és a folyamatos ellenállás nem pusztán politikai pozícióvá, hanem a túlélés és a monetizáció elsődleges zálogává vált.

Eddig bírta nagyon sok tartalomgyártó a nem ellenzéki létet. Nem feltétlenül mély, belső elvi meggyőződésből álltak be ismét a sorba, hanem egyszerűen azért, mert a közönségük elvárásai és a közösségi média motorja ezt követeli meg tőlük a túléléshez. Rengeteg olyan ember van a mai magyar nyilvánosságban, akinek a teljes identitása a folyamatos ellenállásban, a harcban és az ellenzéki létben éli meg önmagát. Így tudnak nagy elérést generálni, így tudnak szponzorokat bevonzani, így tudják fenntartani a látszatot, hogy ők a rendszer legfőbb kritikusai. Ha megszűnik az ellenségkép, ha hirtelen nincs kivel háborúzni, akkor a lájkok, a megosztások és a bevételek azonnal zuhanni kezdenek.

Az identitásuk szinte 100 százalékban a tagadásra épült fel:

arra, hogy kikkel nem értenek egyet, nem pedig arra, hogy ők maguk mit képviselnek a valóságban.

Amikor egy tartalomgyártó identitása kizárólag a folyamatos ellenállásban él, ott a konszenzus, a józan megértés és a racionális vita nem lehetőség, hanem egyenesen üzleti veszély.

Ez a pszichológiai és gazdasági csapdahelyzet oda vezet, hogy a véleményformáló nem a valóságot elemzi, hanem a követőtábora felháborodási étvágyát szolgálja ki nap mint nap. Ha a napirend éppen megköveteli, egy éjszaka alatt radikalizálódik a mondandó, hogy aztán a következő reggelen, a józanabb reakciókat és a felháborodást látva megkezdődjön a visszatáncolás és a gyáva magyarázkodás. Ez a mechanizmus azonban végletesen erodálja a közbeszéd minőségét, és a társadalmat egy folyamatos toxikus állapotban tartja, amelyben a normális párbeszéd esélye a nullára csökken.

Véleménynyilvánítás vagy felelőtlen hangulatkeltés?

Gyakran hallani a jól ismert védekezést, miszerint mindenkinek joga van elmondani a véleményét. Ez egy vitathatatlan alapvetés, a szólásszabadság a szabad világ alapja, amit foggal-körömmel védenünk kell. Csakhogy van egy áthidalhatatlan szakadék a valódi véleményformálás és a tudatos hangulatkeltés között, és ezt a különbséget a mai magyar nyilvánosságban egyre kevesebben hajlandók felismerni.

A valódi véleményformáló érveket ütköztet, kontextust teremt a mondandójának, és még ha éles vagy provokatív szavakat használ is, mindig törekszik arra, hogy gondolkodásra késztesse a közönségét, nem pedig vak dühre. Ezzel szemben a hangulatkeltő leegyszerűsít, megbélyegez, kontextusból kiragadott félmondatokkal operál, és folyamatos morális pánikot generál.

A közösségi algoritmusok működése a szélsőségek felé tereli a nyilvánosságot, de ebben a véleményvezérek személyes felelőssége megkerülhetetlen. Amikor nagy elérésű emberek úgy dobnak be féligazságokat, uszító mondatokat vagy felháborodást szító jelszavakat a köztudatba, hogy egyetlen másodpercig sem számolnak a szavaik súlyával, akkor nem a szabad véleménynyilvánítás alkotmányos jogával élnek, hanem a közönségük felelőtlen manipulálását hajtják végre. Egyetlen felelőtlen, jól irányzott poszt képes családokat, barátságokat és egész közösségeket egymásnak ugrasztani pusztán az érzelmi túlfűtöttség és a mesterségesen generált düh miatt. Éppen ezért egy közszereplőnek kutya kötelessége lenne mérlegelni a szavai társadalmi következményeit, mielőtt az a bizonyos közzététel gomb megnyomásra kerül.

Ki vagy te, hogy bírálj?

A véleményvezérek és a politikai szekértáborok világának van egy másik, rendkívül mérgező vadhajtása is, ami egyre inkább elburjánzik a kommentszekciókban. Ez a tekintélyelvű elhallgattatás. Ez a jelenség tökéletesen leképezi azt a torz, hűbéri reflexet, amely megmutatja, milyen mélyen gyökerezik a mai magyar közgondolkodásban az alárendeltség és a tekintélytisztelet kultúrája.

A napokban kaptam már olyan mondatokat, hogy én biztosan Tiszás vagyok, meg egyáltalán ki vagyok én, hogy bíráljam a véleményvezéreket, mert ők velem ellentétben tettek le az asztalra. Megkaptam például, hogy kutya kötelességem egyetérteni Molnár Áronnal vagy Somogyi Andrással, mert ők többet értek el. Szóval egyes kommentelők logikája szerint nem lehet privát véleményem, nem fogalmazhatok meg mást, mert nem tettem le annyit az asztalra, mint ők.

De álljunk meg egy pillanatra, és szedjük szét ezt az érvelést darabjaira, mert ez a megközelítés a modern demokrácia, a szólásszabadság és a szabad, kritikai gondolkodás legsúlyosabb arculcsapása, amit csak el lehet képzelni a 21. században.

Abban egyáltalán nincs vita közöttünk, és egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy a szóban forgó személyek nem tettek le rengeteg értéket az asztalra. El kell ismerni, és én magam is őszintén elismerem, hogy Molnár Áron fantasztikus munkát végzett az elmúlt években, társadalmi kiállása, ereje és aktivizmusa sok szempontból példaértékű, és valódi tömegeket tudott megmozgatni a jó ügyek érdekében. Somogyi András pedig az egyik kedvenc humoristám, és rendkívül fontosnak tartom azt a kritikát, ahogyan ő a szatíra eszközeivel, éleslátással megfogalmazza a rendszer és a közélet mindennapi visszásságait.

A humor, a szatíra, a bátor, nyílt kiállás elengedhetetlen része a társadalmi önreflexiónak.

Azzal viszont nem értek egyet, hogy azért, mert nem értem el annyit az életben, mint ők, vagy mert nem rendelkezem akkora színpaddal, szakmai múlttal és követőtáborral, automatikusan egyet kellene értenem velük, és nem fogalmazhatnék meg érdemi kritikát velük szemben.

Ez az érvelési hiba a tekintélyre való feltétel nélküli hivatkozás. Azt is írjuk már bele végre a magyar közéleti kódexbe fekete-fehéren, hogy azért, mert valakinek nagy elérése van, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy igaza is van. Ez nagyon fontos. A figyelem nagysága nem korrelál az állítások igazságtartalmával. Egy állítás érvényessége, egy gondolat pontossága soha nem a megfogalmazó követőszámától, a szakmai díjaitól, a televíziós szerepléseitől vagy a YouTube-nézettségétől függ, hanem kizárólag a valóságtartalmától és a logikájától. A közélet nem egy zártkörű arisztokratikus klub, ahol csak a kiemelt VIP-vendégeknek van joguk beszélni, a közönség többi részének pedig kötelező a néma bólogatás, a rajongás vagy a taps. Ha lemondunk arról a jogunkról, hogy a tekintélyeket bíráljuk, akkor abban a pillanatban megszűnünk autonóm állampolgárnak lenni, és visszasüllyedünk a hűbéri alattvalók szellemi szintjére.

A demokrácia újratanulása

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ami talán a legfontosabb tanulsága az elmúlt hetek eseményeinek:

a demokráciát valóban újra kell tanulnunk Magyarországon.

Az elmúlt 16 év politikai berendezkedése olyan szinten torzította el a társadalom elvárásait a politikával szemben, hogy sokan már azt sem tudják, mi a normális ügymenet egy képviseleti demokráciában. A társadalom jelentős része elfelejtette a demokratikus alapfogalmakat.

Orbánéknál az elmúlt 16 évben nem volt valós véleménykikérés. Nem volt transzparens, számonkérhető program. Nem volt semmilyen társadalmi szinten egyeztetett terv, csupán egyetlen személyes akarat létezett, amely mindent letarolt és amelyhez mindenkinek vakon igazodnia kellett, máskülönben a rendszer ellenségévé vált. A társadalom ehhez az egyirányú, felülről vezérelt kommunikációhoz szokott hozzá, és ebben a közegben az emberek elfelejtették, hogyan működik a normális politikai képviselet.

Most azonban a palettán megjelent egy új erő, a Tisza Párt, és hirtelen mindenki mindent számon akar kérni rajtuk, napi szinten akarják irányítani a kormány működését, mintha a politika egy interaktív valóságshow lenne, ahol a közönség szavaz az applikáción keresztül a következő jelenetről.

Tisztázzuk végre:

a képviseleti demokrácia lényege éppen az, hogy választások vannak, ahol 4 évre szóló felhatalmazást adunk azoknak a pártoknak, amelyeknek a programja, a víziója és az értékrendje a legszimpatikusabb számunkra.

Az, hogy egy párt kikéri valamiben a társadalom véleményét, az tök jó dolog, és fontos eleme a politikai innovációnak, de tisztában kell lennünk vele:

nem mindenben kell kikérni az emberek véleményét a mindennapokban.

A politikai felelősség ugyanis sok esetben az övék, a megválasztott képviselőké, és nem a népé. A politikusokat azért fizetjük és hatalmazzuk fel, hogy szakmai stábokat építsenek, döntéseket hozzanak, és vállalják azok következményeit a ciklus végén. Ezért rendkívül fontos az, hogy újra tanuljuk azt, ami igazán fontos a demokratikus intézményrendszerben.

Itt a választók szavaztak egy programra, volt egy felvázolt vízió. Az, hogy ezt a Tisza-kormány miként valósítja meg a mindennapokban, milyen lépéseken, milyen politikai alkukon vagy stratégiákon keresztül éri el a céljait, az kizárólag a Tisza dolga és felelőssége. Nekünk az a dolgunk, hogy figyeljük őket, és amint a 4 év elteltével újra az urnák elé állunk, a teljesítményük alapján jutalmazhatunk, vagy szankcionálhatunk. Ennyi az egész. Nem kell a közösségi médiában minden egyes nap morális pánikot kelteni, ha egy politikai lépés nem egyezik 100 százalékban az egyéni elképzeléseinkkel, mert a felelősséget a 4 éves ciklus végén nekik kell viselniük a szavazólapokon.

A skatulyák csapdája és a szellemi autonómia

Visszatérve a már említett kommentre, az érintett kommentelő ráadásul arra is kitért, hogy ők nem Tiszások, csak a Tiszára szavaztak, én pedig úgymond Tiszás vagyok. Mondja ezt úgy a kedves kommentelő, hogy az elmúlt 2 hétben nagyjából minden második posztom racionálisan alátámasztott kritika volt a Tisza-kormány lépéseivel, kommunikációjával szemben.

Ez tökéletesen rávilágít a hazai digitális közeg másik legsúlyosabb betegségére:

a szektás gondolkodásra.

Ma a magyar nyilvánosság egy jelentős része teljesen képtelen feldolgozni azt a helyzetet, ha valaki nem áll be szó nélkül valamelyik politikai törzs zászlaja alá.

A reflex azonnali:

ha bírálsz egy bizonyos szereplőt, automatikusan a másik oldal fizetett ügynöke vagy.

Ha kritizálod a kormánypártot, Fideszes vagy; ha pedig rámutatsz a korábbi kormánypárt hibáira, akkor brüsszelből fizetett bérkommentelő leszel.

Engem azonban nem a párthűség határoz meg, és végképp nem a felkapott véleményvezérek éppen aktuális hangulata, hanem a saját, önálló véleményem. Nem vagyok senkinek a szócsöve. Ha az elmúlt 2 hétben folyamatosan kritizáltam a Tisza-kormányt, akkor végtelenül nevetséges és alaptalan az a vád, hogy vakon követném őket. És ez visszafelé is igaz: ha bármilyen politikai vagy társadalmi kezdeményezésben meglátom az értéket és az előremutató elemeket, nem fogom elhallgatni csak azért, mert az nem illik bele valamelyik véleményvezér narratívájába.

A valódi szellemi függetlenség ugyanis pontosan ott kezdődik, hogy nem engeded, hogy bármelyik párt, politikus vagy önjelölt internetes próféta előre megírt forgatókönyve diktálja a gondolataidat. Aki megtisztel engem a figyelmével és a követésével itt a NORKERINFO-n, annak soha nem dogmákat akarok tanítani, hanem megpróbálom bemutatni a gondolataimat, amelyeket minden egyes esetben igyekszem szilárd, logikus érvekkel alátámasztani, hogy közösen gondolkodhassunk.

Néha szándékosan egy picit pikánsan, karcosabban megfogalmazva teszem mindezt, mert vannak olyan ügyek, vannak olyan társadalmi állapotok, amikor csak a keményebb, egyenesebb megfogalmazás ébreszti fel az embereket az apátiából és a fásultságból. De mindezt egy alapvető elv mentén teszem:

soha, de soha nem fogom azt várni, hogy egyetértsenek velem a követőim.

Nem vallást alapítottam, hanem közösséget hoztam létre

A legnagyobb hiba, amit egy tartalomgyártó, újságíró vagy egy közéleti szereplő elkövethet, ha elkezd vallási vezetőként, tévedhetetlen guruként viselkedni a saját közönsége előtt. A digitális világ tele van olyan toxikus mikroszektákkal, ahol a vezér szava megkérdőjelezhetetlen szentírás, a kommentmező pedig nem a vita, hanem a feltétel nélküli hűségeskük helyszíne. Ahol a legkisebb kritika is azonnali kitagadást, tiltást von maga után, és ahol a követők már rég nem gondolkodnak, hanem csupán igazodnak az aktuális jelszavakhoz, nehogy kiközösítsék őket a saját virtuális törzsükből.

Én nem vallást alapítottam, hanem egy közösséget hoztam létre. Egy olyan szellemi műhelyt és független felületet, aminek egy része egyetért a gondolataimmal, egy másik része pedig keményen vitatkozik velük, de az egésze kivétel nélkül tiszteli a másik ember véleményét, emberi méltóságát és jogát a megszólaláshoz.

Egy érett, felnőtt közösségben a vita nem ellenségeskedés, nem árulás, hanem a fejlődés és a társadalmi tisztánlátás egyetlen lehetséges útja. Nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy egy asztalnál üljünk, és közösen gondolkodjunk a jövőnkről. De ahhoz, hogy az asztalnál maradhassunk, elengedhetetlen a másik ember tisztelete és a józan ész megőrzése. Soha nem fogom elvárni a követőimtől, hogy bólogató automatákként tapsoljanak minden leírt soromhoz.

Éppen ellenkezőleg:

arra bátorítok mindenkit, hogy használja a saját fejét, vizsgálja felül a saját előítéleteit, és merjen kényelmetlen kérdéseket feltenni nekem is, és a hatalom birtokosainak is.

A közéleti hitelesség nem abból fakad, hogy valaki mindig a legnépszerűbb, legkönnyebben eladható szólamokat hangoztatja, vagy hogy napi 24 órában kiszolgálja az algoritmusok által generált felháborodást a minél nagyobb elérés érdekében. A hitelesség kizárólag abból fakad, hogy képes vagy tartani a gerincedet akkor is, amikor a véleményed éppen nem találkozik a többség tetszésével. Abból fakad, hogy mered vállalni a konfliktust még azokkal a szereplőkkel is, akiket egyébként szakmailag vagy emberileg tisztelsz és elismersz, ha úgy látod, hogy éppen tévednek vagy társadalmilag felelőtlenül járnak el.

A felelősségteljes nyilvánosság jövője

A magyar közéletnek ma nem több mesterségesen szított hisztériára, nem még több üres uszításra és nem még több sértett politikai egóharcra van szüksége, hanem megfontolt józanságra, intellektuális bátorságra és valódi felelősségérzetre minden szereplő részéről.

A nagy elérésű tartalomgyártóknak és a politikusoknak végre fel kell ismerniük, hogy a mikrofon, a kamera és a posztolás lehetősége nemcsak egy hangosító eszköz, hanem hatalmas társadalmi felelősség is. Nem lehet egyszerre élvezni a véleményvezérséggel járó hatalmat, a kattintásokat, a népszerűséget és az anyagi hasznot, miközben gátlástalanul elhárítjuk a felelősséget a szavaink társadalmi, morális következményeiért. A hangulatkeltés és az uszítás gyors sikert hoz, rövid távon növeli a statisztikákat, de hosszú távon rombolja a közbizalmat, éket ver az emberek közé, és teljesen lezülleszti a vitakultúránkat. Az autonóm, megfontolt és önálló gondolkodás sokkal nehezebb, rögösebb út, tele konfliktusokkal, de ez az egyetlen, ami képes valódi, időtálló értéket teremteni a nemzet számára.

Ezen a ponton érdemes tisztázni a saját szerepemet és motivációmat is a hazai nyilvánosságban. A NORKERINFO nem rendelkezik hatalmas, fanatikus követőtáborral. Bár a saját Facebook-oldalamat egy hónapban 1,3–1,5 millió ember tekinti meg a statisztikák szerint, a tényleges követőim száma ehhez képest jóval alacsonyabb. Én nem számítok nagy tartalomgyártónak, és valószínűleg soha nem is leszek az, mert sokkal jobban hiszek abban, hogy a mélyebb gondolatokon, a társadalmi összefüggések feltárásán kell dolgoznom, minthogy 1–2 perces Shorts vagy Reels videókban osszam az észt a felszínt kapargatva. Hosszabb távon szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ez kifizetődőbb, mind nekem, mind azoknak az olvasóknak, akik értéket keresnek a digitális zajban.

Amit az egész írásban a nagy tartalomgyártók kapcsán hangsúlyozni akartam, az véletlenül sem az, hogy feltétlen hűséget kellene fogadniuk a Tisza-kormánynak. Én magam sem vagyok feltétlen hűséggel senki iránt, annak ellenére sem, hogy látom a jó dolgokat, leírom a pozitívumokat, de ugyanúgy megfogalmazok kritikákat is, ha az elvek vagy a szakmaiság megkívánja.

Viszont az rendkívül fontos, sőt, egyenesen társadalmi érdek, hogy ezek a véleményvezérek lássák és felvállalják a saját felelősségüket. Mert ha valaki folyamatosan, kizárólag éles kritikákat fogalmaz meg, és csakis a hibákat nagyítja fel, azzal egy nagyon konkrét, romboló üzenetet küld a követőinek. És ha a mai magyar politikai helyzetet nézzük: ha a Tisza-kormány gyengül a jövőben, abból az elégedetlenségből nem a Fidesz fog profitálni, hanem jórészt a Mi Hazánk.

Elég csak megnézni az elmúlt időszak friss közvélemény-kutatásait, amelyekből feketén-fehéren kiderül, hogy a Fidesz gyengüléséből a Mi Hazánk duplájára emelte a saját szavazóbázisát. A folyamatos, felelőtlen hangulatkeltés tehát nem a demokráciát építi, hanem a radikalizmust erősíti.

Szóval az igazi kérdés a nap végén ez:

amikor valaki megfogalmazza a hangos kritikáját a nyilvánosságban, akkor azt valóban azért teszi, hogy pozitívan hasson a közéletre és érdemi párbeszédet kezdeményezzen, vagy a kritika egyszerűen csak a saját felépített identitása része, és kizárólag azért teszi mindezt, hogy forgalomban maradhasson?

Nekünk pedig, állampolgároknak, akik nem vagyunk hajlandók beállni semmilyen szektás, elvakult sorba, az a legfőbb dolgunk, hogy minden körülmények között megőrizzük a józan ítélőképességünket.

Ne dőljünk be a tekintélyelvű elhallgattatás olcsó trükkjeinek, ne engedjük, hogy a pusztán a követőszámok vagy az algoritmusok döntsék el, mi az igazság, és soha ne hagyjuk, hogy politikai szekértáborok, valamint sértett véleményvezérek sajátítsák ki a saját gondolatainkat.

A saját utunkat járni nem azt jelenti, hogy tévedhetetlenek vagyunk – hanem azt, hogy a saját szemünkkel nézzük a világot, és nem félünk hangosan kimondani azt, amit a valóságban látunk. Nem fogunk csendben maradni és meghunyászkodni csak azért, mert valaki szerint „nem tettünk le eleget az asztalra”. Mert a közélet asztala mindannyiunké, a társadalom közös tulajdona, és a hozzászólás jogát egy demokráciában soha nem a követőtábor mérete, hanem a gondolat tisztasága, az érvek ereje és a felelősségvállalás adja meg.