A lájk-diktatúra lovagjai

Kulturális gumicsontok és elszabotált milliárdok a „konstruktív” ellenzék paravánja mögött

A politikai tehetetlenség legbiztosabb jele, ha a valós cselekvést és a szakmai munkát végleg felváltja a digitális hergelés és a hisztériakeltés. Amikor egy politikai formáció elveszíti a tömegbázisát, és a parlamenti aritmetika szintjén is a teljes irrelevanciába süllyed, két út áll előtte: vagy nekilát a szisztematikus, unalmas háttérmunkának, vagy tartalomgyártó kisiparossá alakul, és megpróbálja lángba borítani a közbeszédet.

Nézzük meg a nyers valóságot: mit művel a magát előszeretettel „konstruktívnak” nevező törpeellenzék a mai parlamenti és utcai kulisszák mögött, hogyan váltották fel a törvényalkotást a Reels-videók, és milyen veszélyes játékot játszanak a társadalmi békével, amikor fiktív krízisekre építve próbálnak utcai zavargásokat provokálni.

Digitális látszatpolitizálás a kétharmados TISZA-többség árnyékában

A legelső és legfontosabb tény, amivel le kell számolnunk, a puszta matematika. A jelenlegi parlamenti felállásban, a kétharmados TISZA-többség mellett ez a magát konstruktívnak hazudó ellenzék semmilyen érdemi, számszerűsíthető hatást nem képes kifejteni a jogalkotási folyamatokra. A szavazataik súlytalanok, a módosító indítványaik elenyésznek, a jelenlétük a döntéshozatali mechanizmusokban gyakorlatilag láthatatlan. Egy valóban felelős politikai erő ebben a helyzetben a szakpolitikai alternatívák kidolgozásával és a társadalmi hálózatok újjáépítésével foglalkozna. Ehelyett mi történik? Megszületett a parlamenti tartalomgyártás intézménye.

Mivel a szavazás gombjának megnyomásával semmilyen valós eredményt nem tudnak elérni – vagy ahogy a mai napon láttuk, szándékosan a destruktív nemet választják –, a parlamenti szószéket egyszerű stúdiónak használják. A felszólalásaik már rég nem a képviselőtársaknak vagy a jegyzőkönyvnek szólnak. A dramaturgia, a teátrális kézmozdulatok, a patetikus hanghordozás mind egyetlen célt szolgálnak: a beszédből a stábok tökéletesen vágható, pörgős Reels- és TikTok-videókat gyártsanak.

Ez a Reels-politizálás a modern demokrácia rákfenéje. Nem kell bonyolult összefüggéseket elmagyarázni, nem kell költségvetési számokkal bajlódni. Elég harminc másodpercben puffogtatni a jól bevált politikai paneleket, látványosan felháborodni valamin, majd a kész videót rászabadítani a közösségi média algoritmusaira. Ez a működési modell nem az ország épülését szolgálja, hanem a megmaradt, egyre zsugorodó szavazótábor folyamatos érzelmi készenlétben tartását és hergelését. Egy belterjes buborék ez, ahol a lájkok száma helyettesíti a valós politikai teljesítményt.

A parlamenti szabotázs konkrét számai

Hogy lássuk, ez a digitális tartalomgyártás milyen mély morális űrrel párosul, elég visszatekinteni a legutóbbi szavazásokra. Amíg a telefonok kijelzőjén a jól megvágott videók pörögnek, addig a valóságban ez a kör a legfontosabb strukturális reformokat szabotálja.

Kiváló példa erre a közmédia teljes szervezeti átalakítása. Amikor a parlament napirendre tűzte a korábbi centralizált struktúra felszámolását, az ellenzék reflexszerűen nemmel szavazott. Ugyanez a cinizmus érhető tetten a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal felállítása körüli szavazáson is. Az ellenzék ezt az antikorrupciós bástyát is elutasította, ahogy a parlamenti vizsgálóbizottságok kiterjesztését is.

A képlet világos: a parlamenti ülésteremben nemet nyomnak az átláthatóságra, majd kilépve a folyosóra rögzítik a következő Reels-videót arról, hogy a rendszerben nincs ellenőrzés. Ez a tiszta, gátlástalan politikai képmutatás.

A migrációs paktum és a felesleges hergelés

A digitális hergelésnek azonban van egy sokkal veszélyesebb szintje is, ez pedig a fiktív krízishelyzetek mesterséges fenntartása. Ennek legújabb felvonásaként az ellenzéki csoportok most egy újabb „giga tüntetést” hirdettek meg a kormány és a migráció ellen, teljesen kiforgatva a valós jogi és geopolitikai helyzetet.

Ha valaki racionálisan, a tények talaján vizsgálja meg a valóságot, azonnal átlát a politikai blöffön. A diskurzus középpontjában jelenleg az új uniós migrációs paktum áll. Ha lehántjuk a témáról a napi politikai hisztériát, látható, hogy a paktum valójában szigorítást és egységesítést céloz meg az európai határokon, a tagállamok számára pedig három különböző opciót biztosít a szolidaritás kifejezésére. Vagyis szó sincs arról, hogy Brüsszel bárkire kötelezően ráerőszakolná a migránsok fizikai befogadását, hiszen a rugalmas keretek között más módon is hozzá lehet járulni a közös védelemhez. Ráadásul a hazai politikai valóságban a kormány is már korábban világosan és visszavonhatatlanul kijelentette, hogy nem fogad be egyetlen migránst sem.

Ebből adódik az az orbitális, immár többszörös logikai bukfenc, ami ezt az utcai akciót teljesen hitelteleníti. Az ellenzék egy olyan „veszély” ellen hergeli a tömeget, amely jogilag sem kötelező, és amelyet a hazai döntéshozók eleve teljesen kizártak. Nem létező belpolitikai krízisről beszélünk, de a politikai marketing cinikus szabályai szerint ha nincs valós válság, akkor gyártani kell egyet. A megmaradt, frusztrált szavazókat ugyanis csak a folyamatos félelem és düh rituáléival lehet a buborékon belül tartani. Kiviszik az embereket az utcára egy olyan kreált hisztéria mentén, ami a valóságban egyáltalán nem érinti a mindennapi biztonságukat, miközben a valódi kérdések – mint a gazdasági alkalmazkodás vagy a technológiai kihívások – teljesen kimaradnak a diskurzusból.

A Zsolti bácsi-botrány és a hiteltelen Pócs János

Hogyan lehet egy ilyen nem létező krízist mégis a felszínen tartani? Kell hozzá egy jól felépített, érzelmileg túlfűtött botrány. Itt jön képbe a generált „Zsolti bácsis” védekező kampány, amelynek az élére az a Pócs János állt, akinek a politikai hitelessége már rég a zéró szintje alatt van.

Ez a történet a politikai cinizmus csúcsa. Egy lokális, vagy éppen teljesen marginális ügyből országos jelentőségű morális pánikot kreálnak. A mechanizmus pofonegyszerű: vesznek egy karaktert, jelen esetben Zsolti bácsit, pajzsként maguk előtt tolva felépítenek köré egy áldozati narratívát, majd a teljesen hiteltelen és morálisan megkérdőjelezhető figurák, mint Pócs János, megmondóemberként tetszelegve elkezdik fújni a passzátszelet.

Ez a fajta válságmenedzsment-színjáték nem a probléma megoldásáról szól. Pócs Jánosék pontosan tudják, hogy az általuk gerjesztett feszültség üres lufi, de szükségük van rá, hogy a megmaradt radikális szavazóikat a végletekig frusztrálják. Addig hergelik a saját közönségüket ezekkel a kreált történetekkel, amíg az érzelmi hőfok el nem éri azt a szintet, ahol már a józan ész teljesen kikapcsol.

A stratégia legmélyebb és legveszélyesebb rétege itt húzódik meg: abban a naiv és felelőtlen hitben élnek, hogy ha sikerül az utcai feszültséget addig fokozni, amíg az tényleges zavargásokba nem torkollik, akkor a kialakuló káosz hátán valahogy megbuktathatják a kormányt. Mivel a parlamentben a 2/3-os TISZA-többség mellett törvényes, demokratikus úton semmilyen esélyük nincs a hatalom közelébe kerülni, a politikai rombolás és a feszültségkeltés maradt az egyetlen eszközük. Ez a viselkedés nemcsak felelőtlen, hanem mélyen antidemokratikus is. A saját politikai túlélésükért cserébe hajlandóak lennének feláldozni a társadalmi stabilitást is.

Lássunk át a szitán!

Amikor a parlamentben irreleváns törpepártok hangos performanszokat adnak elő, mindig gondoljunk a mögötte meghúzódó számokra és szándékokra. A valóság az, hogy a törvényhozásban súlytalanok, a közösségi médiában tartalomgyártók, az utcán pedig a feszültségkeltés mesterei. A „Zsolti bácsi-féle” kreált botrányok és a nem létező migrációs válságok hirdetése csupán a politikai agónia leplezésére szolgálnak. Ideje, hogy a választók is átlássanak ezen a szitán, és a lájkvadász hergelés helyett a valós, mérhető teljesítményt követeljék meg a közélet minden szereplőjétől.