Fejtsük le a bullshit-rétegeket, amelyekkel a civilizációnkat takargatjuk. Vágjunk át a humanizmus, a felvilágosodás és a 21. századi, polkorrekt cukormázon, majd nézzünk szembe a rideg, csupasz igazsággal, ami a koponyánk legmélyén, az úgynevezett hüllőagyunkban lapul. Az ember törzsi lény. Az agyunk, ez a csodálatos és egyben rémisztően elavult biológiai kompjúter, még mindig a szavannán rettegő, permanens egzisztenciális para alatt élő őseink operációs rendszerét futtatja. Annak a nyomorult ősünknek a túlélése egyetlen dolgon múlott: a törzshöz, a csoporthoz, a „mi”-hez való tartozáson. A „mi” jelentette a biztonságot, a tüzet, a kaját, a szaporodás lehetőségét, és ami a legfontosabb: a védelmet a sötétben ólálkodó ragadozók és a másik, ellenséges törzs ellen. A „mi”-n kívül lenni, kitaszítottnak lenni a vadonban egyet jelentett a lassú, biztos halállal.
Ez a kódolt, zsigeri félelem a magánytól és a kirekesztettségtől ott van minden sejtünkben. Ez az a láthatatlan erő, ami miatt a tinédzser ugyanazt a gagyi zenét hallgatja, mint a többiek, ami miatt a felnőtt ember ugyanazt a politikai mantrát szajkózza a családi vacsorán, és ami miatt a közösségi média egyetlen hatalmas, visszhangzó kamrává válik. Van azonban ennek egy sötét, elkerülhetetlen és logikus mellékterméke: abban a pillanatban, hogy definiálom a „mi”-t, automatikusan, kérlelhetetlenül létrehozom az „ők”-et is. Az éles határvonal, ami elválasztja a biztonságos belsőt a veszélyes külsőtől. A kirekesztés nem egy hiba a társadalmi szoftverünkben, nem egy sajnálatos bug, amit majd egy későbbi frissítéssel kijavítunk. Ez maga a szoftver. A legrégebbi és legmegbízhatóbb túlélési programunk, ami a mai napig hibátlanul fut.
A trükk, ami egyidős a civilizációval
Az egész trükköt nem ma találták ki, a tervrajz évezredes. Ott van például a bűnbak rituáléja az Ószövetségben, Mózes harmadik könyvében. Ha a közösséggel valami baj volt – szárazság, járvány, terméketlenség, akármi –, nem magukban keresték a hibát. Ugyan már, az túl nehéz, túl sok önvizsgálatot igényelne. Sokkal egyszerűbb volt fogni egy kecskét, a főpap szimbolikusan ráolvasta a nép összes bűnét, aztán kihajtották a megátkozott állatot a pusztába, hogy dögöljön meg, és vigye magával a mi bűneinket is. Probléma megoldva. A közösség tiszta, a feszültség levezetve, a „mi” újra egységesek és ártatlanok vagyunk.
Itt jön a képbe a pszichológiai maszlag, ami nélkül az egész nem működne, és amit Freud óta csak szebben csomagolunk: a projekció és az eltolás. A projekció az a briliáns elhárító mechanizmus, amikor a saját elfogadhatatlan, szorongást keltő érzéseinket (például a saját elfojtott agressziónkat, a kudarcaink miatti szégyenünket, a saját „bűnös” vágyainkat) kivetítjük egy másik személyre vagy csoportra. Nem én vagyok a dühös és a frusztrált; ők a dühösek és a fenyegetőek. Az eltolás pedig az a folyamat, amikor a valódi, gyakran túl erős vagy elérhetetlen célpontról (mondjuk a zsarnokoskodó főnökömről vagy a megfoghatatlan gazdasági rendszer miatti szorongásomról) a felgyülemlett indulatot átirányítom egy biztonságos, gyenge, védtelen célpontra (a családomra, a kutyámra, vagy társadalmi szinten egy kisebbségi csoportra). Ez a kettő együtt a bűnbakképzés motorja. Fogjuk a saját belső szemetünket, majd ráöntjük egy általunk választott csoportra, aztán megbüntetjük őket azért, amik valójában mi vagyunk. Elképesztően zseniális. A legszebb pedig az egészben, hogy a mai napig pontosan így működik.
Amikor a gyűlölet szalagra kerül
Aztán jött a 20. század, és egy sikertelen osztrák festőjelölt megmutatta, hogyan lehet a bűnbakképzést ipari szintre emelni, és egy egész kontinenssel elhitetni a legőrültebb hazugságokat. A náci Németország nem csinált mást, csak tökélyre fejlesztette az ősi receptet, és megtámogatta a modern technológia, a tömegmédia és a német precizitás minden vívmányával. Albert Bandura, a kanadai pszichológus zseniálisan leírta a morális felelősség alóli kibújás mechanizmusait. Ez a nagy szavakkal körített kézikönyve annak, hogyan aludj nyugodtan, miután segítettél egy népirtásban. Az első és legfontosabb lépés a dehumanizáció. A propaganda gépezete megállás nélkül ontotta magából a zsidókat patkányokként, férgekként, parazitákként ábrázoló képeket. Egy patkányt nem sajnálsz, egy patkánytól félsz, egy patkányt irtasz. Ezzel az egyszerű trükkel kiiktatták a legfontosabb emberi gátat: az empátiát. A második lépés az eufemisztikus nyelvezet. A gyilkosság „végső megoldás” lett, a deportálás „áttelepítés”, a koncentrációs tábor „munkatábor”. A szavak átformálásával a valóság is átformálhatóvá válik, a legbrutálisabb tettek is egyfajta steril, bürokratikus feladattá válnak. Végül pedig a felelősség szétmosása. Mindenki „csak egy kis csavar volt a gépezetben”, a katona „csak parancsot teljesített”, a hivatalnok „csak adminisztrált”. Ahogy a Milgram-kísérletek megmutatták, az emberek többsége bármit megtesz, ha egy tekintélyszemély vállalja helyettük a felelősséget.
Ha pedig azt hiszed, ez csak az európai történelem sötét, egyszeri botlása, nézzünk át a tó túlpartjára. A feketék elleni rasszizmus Amerikában a szisztemikus kirekesztés tökéletes példája. Ott a rendszer maga a rasszista. A jogrend, az ingatlanpiac, az oktatás, az igazságszolgáltatás évszázadokon át arra lett optimalizálva, hogy egy embercsoportot a társadalom alján tartson. A rabszolgaság eltörlése után a Jim Crow-törvények gondoskodtak a szegregációról. Majd jött a redlining, az a banki és ingatlanközvetítői gyakorlat, ami szisztematikusan megakadályozta, hogy feketék „fehér” negyedekben vásároljanak házat. Ez nem csak lakhatási kérdés volt. Mivel az amerikai középosztály vagyonának nagy része az ingatlanban van, ez a gyakorlat generációkon átívelő vagyoni szakadékot teremtett. Az iskolákat sok helyen az ingatlanadóból finanszírozzák, tehát a szegényebb, feketék lakta negyedekben rosszabbak az iskolák, ami tovább korlátozza a kitörési lehetőségeket. Ez a kirekesztés legravaszabb formája: akkor is működik, ha már egyetlen ember sem vallja magát nyíltan rasszistának. A gépezet önjáróvá vált és a múlt bűnei bebetonozták a jelen egyenlőtlenségeit.
A tolerancia hamis prófétái
Persze, azóta sokat „fejlődtünk”. Ma már az elfogadás, a tolerancia, a sokszínűség a menő. De valljuk be őszintén, a NORKER-stílus kíméletlen őszinteségével: ez a legtöbbször csak egy felszínes máz. Egy új illemkódex, aminek meg akarunk felelni, nehogy valaki ránk süsse a „rasszista” vagy „homofób” bélyeget. Performatív elfogadásnak hívják: a cégek szivárványos logót tesznek ki júniusban, mert a marketingosztályuk kiszámolta, hogy ez jót tesz a brandnek a 18-35-ös korosztályban. A politikusok elmondják a kötelező köröket a kisebbségek védelméről, aztán a zárt ajtók mögött ugyanúgy megy a viccelődés. A mélyben, az agyunk ősi „mi és ők” programja ugyanúgy fut tovább, csak megtanultunk jobban hazudni, még magunknak is. A valódi empátiát felváltotta a korrektnek tűnő viselkedés.
A modern boszorkányüldözés
Ezzel el is érkeztünk a mi kis homokozónkba, a jelenkori Magyarországra, ahol a bűnbakképzés újra állami szintre emelt, központi termék lett. A recept a régi, a goebbelsi kézikönyvből van kimásolva, csak a szakácsok újak és a technológia modernebb. Amikor a gazdaság döcög, az egészségügy romokban, az oktatás a padlón, mit csinál egy ravasz politikai erő? Előveszi az évezredes kézikönyvet. Keres egy könnyen támadható, a társadalom egy részében már eleve gyanakvással kezelt csoportot, a melegeket, a transzneműeket, és rájuk zúdít mindent.
A hírhedt „gyermekvédelmi”-nek hazudott propagandatörvény egy elképesztő mesterterv ebből a szempontból. Nem a gyerekek védelméről szól. Ugyan már. Az a törvény a felnőttek manipulálásáról szól. A célja pontosan az, amit a pszichológiai kutatások leírnak:
Eltereli a figyelmet a valódi, kellemetlen problémákról. Amíg a nép a melegfelvonuláson hisztizik, addig nem a saját üres hűtőjével, a kórházi várólistával vagy az MNB-ből eltűnt rekordméretű pénzzel van elfoglalva.
Létrehoz egy morális pánikot. A terror-menedzsment elmélet szerint, ha az embereket a saját kultúrájukat, életmódjukat érő fenyegetésekkel szembesítik, sokkal erősebben ragaszkodnak a saját világnézetükhöz és sokkal ellenségesebbek azokkal szemben, akik más értékeket képviselnek. A „genderlobbi, ami meg akarja támadni a gyerekeinket” egy ilyen tökéletesen legyártott, nem létező fenyegetés, ami ellen a hatalom felöltheti a nemzet és a „normális” családok védelmezőjének álarcát.
Összekovácsolja a saját tábort egy közös ellenség ellen. Mert semmi sem erősíti meg jobban a „mi, normális, keresztény magyarok” érzést, mint az „ők, a természetellenes, beteg, gyerekeinkre veszélyes lobbisták” közös gyűlölete. Ez a szociális identitás elmélet a gyakorlatban, felturbózva egy adag cinikus politikai haszonszerzéssel.
Akkor most mit csináljunk?
A nagy kérdés nem az, hogy létezik-e kirekesztés. Persze, hogy létezik. Mindig is volt és mindig is lesz, amíg az agyunk így van bedrótozva, amíg a túlélési ösztöneinket a félelem és nem az empátia irányítja. A nagy kérdés az, hogy te, személyesen te, aki ezeket a sorokat olvasod, mit kezdesz ezzel a tudással.
Mert a kiút nem az, hogy naivan azt hisszük, egy nap majd mindenki szeretni fog mindenkit egy nagy, globális Coca-Cola reklámban. A kiút a tudatosság. Az a baromira nehéz, mindennapos, sziszifuszi meló, hogy észrevedd magadon a saját agyad átveréseit. Hogy felismerd, amikor egy politikus az ősi ösztöneidre apellálva próbál meg manipulálni. Hogy megkérdőjelezd a saját, zsigeri reakcióidat azzal szemben, aki „más”. Hogy megértsd, a gyűlölet a lusta ember megoldása a bonyolult problémákra; sokkal könnyebb utálni valakit, mint megérteni a világ komplexitását.
Szóval, nézz a tükörbe, és tedd fel a kérdést, de ne azt, hogy kirekesztő vagy-e, mert a hajlamainkat tekintve a válasz mindannyiunk esetében egy kényelmetlen igen lenne. Inkább ezt kérdezd: a te fejedben, a te életedben, a te félelmeid mögött, ki ma az aktuális bűnbak? Ki az, akire rávetíted a saját frusztrációidat?
Legyen erőd őszintén bevallani magadnak. Mert a változás pontosan itt kezdődik. Abban a kényelmetlen, őszinte pillanatban, amikor a tudatosságod fénysávot húz az ösztöneid sötétjében. Ez az a pont, ahol a programozott bábu fellázadhat. Ahol a tudatos döntés felülírhatja a beléd égett, ősi kódot. Onnantól kezdve, hogy felismered a saját agyad játszmáit, már nem vagy teljesen a rabja. A felismerés maga a fegyver, amivel aktívan tehetsz a kirekesztés ellen – először önmagadban, aztán a környezetedben. Nem könnyű. Sőt, ez a legnehezebb harc, de ez az egyetlen, ami valóban a tiéd, és ami egy tudatosabb, jobb élethez vezet.