A húsvér fantom: Létezik-e Bigfoot, vagy csak az elménk sötét erdejében kísért?
Árnyék, amelyet mi vetünk az erdőre
Képzeld el a szituációt. Észak-Amerika végtelen fenyveseiben állsz, valahol Washington állam vagy Brit Columbia ködös hegyei között. A csend nem üres; tele van az erdő apró nesszeivel. Aztán egy reccsenés. Nem egy őz, nem egy medve. Valami, ami két lábon jár. Valami, ami nehéz. Valami, ami figyel.
A Bigfoot-jelenség – vagy ahogy a tudományosabbnak tűnő körök hívják: a Szaszkvacs-rejtély – az a modern mitológiai szörnyeteg, amely nem hajlandó kihalni. Míg a sárkányokat és a tündéreket száműztük a mesekönyvekbe, ez a szőrös, 2,5 méter magas, emberszabású óriás itt maradt velünk a 21. században is, a 4K felbontású kamerák, a műholdas megfigyelés és a mindent látó drónok korában.
De a kérdés, amit ebben a cikkben felteszünk, nem csupán az, hogy biológiailag létezik-e egy óriási főemlős Észak-Amerikában. Ez a kérdés túl egyszerű lenne. A valódi kérdés az: miért van rá szükségünk? Miért akarják ennyire kétségbeesetten, hogy létezzen? És hogyan lehetséges, hogy a tudomány minden cáfolata ellenére a Bigfoot-iparág dollármilliókat termel évente? Ez az elemzés nem fogja simogatni az összeesküvés-elméletek hívőinek lelkét, de a vaskalapos szkeptikusoknak is tartogat majd meglepetéseket. Mert a Bigfoot létezik. Csak talán nem úgy, ahogy gondolod.
A Szaszkvacs genezise
Ahhoz, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk az időben, oda, ahol még nem a YouTube-kattintások, hanem a tábortűz melletti történetek uralták a kommunikációt. A „Sasquatch” szó nem egy angolszász kitaláció. A kifejezés a halkomelem (salish) nyelvjárásból, a sásq’ets szóból ered, amelyet a Brit Columbiában élő őslakos törzsek használtak. Fontos azonban leszögeznünk egy kulturális különbséget, amit a modern Bigfoot-vadászok hajlamosak elfelejteni. Az őslakos kultúrákban ez a lény nem feltétlenül egy „biológiai állat” volt a szó mai, taxonómiai értelmében. Sokkal inkább egy spirituális entitás, az erdő őre, egy alakváltó, aki két világ között jár. Nem szörnyeteg volt, akit le kell vadászni és ki kell tömni, hanem a Természet megszemélyesülése, akit tisztelni (és elkerülni) kell.
Aztán megérkezett a fehér ember, a maga pozitivista, kategorizáló, mindent birtokolni akaró világnézetével. A modern „Bigfoot” mítosz születésnapja meglepően pontosan datálható: 1958. Ekkor történt, hogy Észak-Kaliforniában, Bluff Creek környékén egy útépítő cég munkásai hatalmas, 40 centiméteres lábnyomokat találtak a sárban. Jerry Crew, a munkavezető gipszöntvényt készített, a helyi újság pedig lehozta a sztorit „Bigfoot” (Nagyláb) címmel. A bomba robbant. Amerika, amely épp a hidegháborús paranoiában és az űrkorszak technológiai lázában égett, kapva kapott egy ősi, földi rejtélyen.
Ami kevesebbet szerepel a címlapokon, de kötelességem leírni: Jerry Crew főnöke, Ray Wallace halála után a családja bevallotta, hogy az egész csak egy tréfa volt. Ray faragott falábakkal járkált éjszaka a sárban, hogy megijessze a munkásait és a vandálokat. Ray Wallace fia még a faragott faeszközöket is bemutatta a sajtónak. De a szellem már kiszabadult a palackból. A média megteremtette a szörnyet, a közönség pedig imádta.
59 másodperc, ami megváltoztatta a világot
Nincs Bigfoot-elemzés az 1967-es felvétel nélkül. Roger Patterson és Bob Gimlin amatőr kutatók (Patterson valójában egy rodeós cowboy volt, aki már a film előtt könyvet írt a Bigfootról – micsoda véletlen!) szintén Bluff Creekben rögzítették azt az 59 másodpercet, ami a mai napig a „Szent Grál”. A felvételen egy nőstény (látható emlőkkel rendelkező), hatalmas, szőrös lény sétál át a kiszáradt patakmedren, majd egy pillanatra visszanéz a kamerába. Ez a híres „Look back”, a 352-es képkocka.
Miért fontos ez? Mert ez a felvétel a Rorschach-tesztje a világnak. A hívők azt mondják: nézd az izmok mozgását a szőr alatt! Nézd a járás fizikáját! Egy ember nem tud így járni, behajlított térddel, ekkora súlyt cipelve. A szkeptikusok – és a tudományos elemzők – azonban rámutatnak a statisztikai lehetetlenségre. 1967 óta hatvan év telt el. Mindenkinek a zsebében HD kamera van. Drónok pásztázzák az erdőt. És mégis, ez az egyetlen, szemcsés, 16mm-es felvétel a „legjobb” bizonyíték? A tudományos konszenzus szerint a film valószínűleg egy ember jelmezben, amit a korabeli viszonyokhoz képest ügyesen kiviteleztek.
Véleményem szerint Patterson-film valószínűleg a történelem egyik legzseniálisabb átverése. Nem a technológia miatt, hanem mert tökéletesen időzítették. Épp akkor jött, amikor a társadalom éhezett a vadon misztikumára.
Miért (nem) létezhet?
Tegyük félre a romantikát, és nézzük a kőkemény biológiát. Nézzük meg a számokat, mert azok nem hazudnak. Ha elfogadjuk a hipotézist, hogy Észak-Amerikában létezik egy ismeretlen, óriásfőemlős populáció, akkor annak biológiai következményei vannak.
1. A populációgenetika törvénye: Egy faj nem létezhet egyetlen egyedként (hacsak nem ő az utolsó). Ahhoz, hogy egy faj fennmaradjon és elkerülje a beltenyészet okozta genetikai összeomlást, szükség van egy minimális életképes populációra. Főemlősöknél ez minimum 50-500 egyed, de hosszú távon inkább több ezer.
Kérdés: Hol rejtőzik 2000-3000 darab, háromméteres, 300 kilós majomember? Nem egy, hanem háromezer. Úgy, hogy soha egyetlen tetemet nem találtak. Soha egyet nem ütött el kamion. Soha egyetlen vadász sem lőtt le egyet véletlenül.
A hívők érve: „Eltemetik a halottaikat.”
A realista válasz: Ez antropomorfizáció (emberi tulajdonságokkal való felruházás). Még ha el is temetnék, a fosszíliáknak, csontoknak, fogaknak elő kellene kerülniük. Észak-Amerikában találtunk 10 000 éves mamutcsontokat, dinoszauruszokat, ősi medvéket. De egyetlen Bigfoot-csigolyát sem. Ez a fosszilis rekord teljes hiánya a legerősebb érv a létezés ellen.
2. A kalória-matek: Egy ekkora testtömegű, melegvérű, aktív mozgást végző élőlény kalóriaigénye brutális. Egy gorillának napi 20-30 kg növényzetet kell megennie. Egy mindenevő, medve méretű Bigfootnak napi 5000-8000 kalóriára lenne szüksége. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a lényeknek folyamatosan enniük kellene. Vadászniuk, gyűjtögetniük. Ez nyomokkal jár. Ürülékkel, táplálkozási maradványokkal, feltúrt területekkel. A kutatók találnak medveürüléket, farkasnyomokat, puma zsákmányt. De soha, egyetlen hitelesített Bigfoot-ürüléket sem találtak, amelyben ismeretlen DNS lett volna. Minden vizsgált minta medve, ember, vagy egyéb ismert állat volt.
3. A Gigantopithecus-elmélet bukása: A kriptozoológusok kedvenc elmélete, hogy a Bigfoot a Gigantopithecus blacki nevű, Ázsiában élt, kihalt óriásmajom leszármazottja, amely átkelt a Bering-földhídon. Jól hangzik, de van egy bökkenő. A legújabb kutatások szerint a Gigantopithecus sokkal korábban, mintegy 295 000 – 215 000 évvel ezelőtt halt ki, és soha nem hagyta el Ázsia trópusi erdőit. A Bering-szoros átkeléséhez alkalmazkodnia kellett volna a sarkvidéki hideghez, amire ez a faj képtelen volt. Ez az elmélet tehát tudományosan egy kártyavár.
A medvék tánca
De mi a helyzet a genetikai bizonyítékokkal? Hiszen a “Monster Quest” és hasonló műsorok mindig lengetnek valami DNS-tesztet. A valóság kijózanító. 2014-ben a briliáns genetikus, Bryan Sykes az Oxfordi Egyetemről vezette a valaha volt legátfogóbb “kriptid” DNS-vizsgálatot. A világ minden tájáról bekérte azokat a szőrszálakat, amelyeket Jetinek vagy Bigfootnak tulajdonítottak. Az eredmény? A vizsgált 30 minta mindegyike ismert állathoz tartozott. Medvékhez (barnamedve, jegesmedve), lovakhoz, tehenekhez, farkasokhoz, sőt, némelyik emberhez. Egyetlen ismeretlen főemlős szekvenciát sem találtak.
És ne feledkezzünk meg az FBI-ról sem. 1976-ban a híres Bigfoot-kutató, Peter Byrne küldött egy “titokzatos bőrdarabot és szőrt” az FBI laborjának. A hivatal évtizedekig titkolta az eredményt (ami táplálta az összeesküvés-elméleteket), de 2019-ben nyilvánosságra hozták az aktákat. Az ítélet: szarvas. Nem idegen lény, nem ősember. Szarvas.
Miért látjuk, ha nincs ott?
Ha biológiailag lehetetlen, akkor miért látják mégis emberek ezrei? Hazudnak? A legtöbben nem. Őszintén hiszik, hogy láttak valamit. És itt lépünk be az emberi elme hibáinak elemzésébe.
1. A pareidólia hatalma: Az emberi agy egy mintafelismerő gép. Evolúciós előnyünk származott abból, hogy a zörgő bokorban megláttuk a tigrist – akkor is, ha nem volt ott. (Aki nem látta meg, azt megették. Aki meglátta, de tévedett, az csak megijedt, de túlélte). Ezért vagyunk huzalozva arra, hogy arcokat és emberi alakokat lássunk ott is, ahol nincsenek. Ezt hívják pareidóliának. Egy álló facsonk szürkületben. Egy medve két lábra állva. Egy árnyék játéka. Az agyunk kiegészíti a hiányos információt (Gestalt-pszichológia), és mivel a „vadember” képe ott él a kulturális tudatunkban, ezt a sablont húzza rá a látványra.
2. A megerősítési torzítás: Ha hiszel a Bigfootban, minden reccsenés bizonyíték lesz. Ha nem hiszel, minden reccsenés csak szél. A Bigfoot-kutatók többsége nem keres, hanem igazolni akar. Ez alapvető különbség a tudomány és az áltudomány között.
3. A „vadember” archetípusa: Carl Jung mélylélektana szerint a „Vadon Embere” egy ősi archetípus. Ez az, ami mi voltunk, mielőtt civilizálódtunk. Enkidu a Gilgames-eposzban. A középkori európai katedrálisok torzszülöttjei. A jeti. A manók. A modern ember, aki egész nap légkondicionált irodában ül, Excel-táblákat tologat és a dugóban araszol, elvesztette a kapcsolatot a természettel. A Bigfoot iránti vágy valójában nosztalgia. Vágyakozás egy olyan világ után, ami még varázslatos, ami még veszélyes, ami még ismeretlen. Ha a Bigfoot létezik, akkor a világ még nincs teljesen felfedezve. Akkor van még rejtély. Ha nem létezik, akkor csak mi vagyunk és a beton. Ezért kell, hogy létezzen.
Bigfoot Inc.
Ne legyünk naivak. A Bigfoot nem csak egy rejtély, hanem egy üzlet is. Egy hatalmas üzlet. Az Egyesült Államokban komplett iparág épült a „Squatching”-ra (Bigfoot-keresésre), amelynek a motorja a televíziózás lett.
A Travel Channel-jelenség: A csatorna gyakorlatilag egy egész franchise-t épített a kriptozoológiára, felismerve, hogy a nézők nem a tudományos tényekre, hanem a borzongásra vágynak. A Finding Bigfoot vagy az Expedition Bigfoot mellett a műfaj csúcsragadozója a Mountain Monsters (Hegyi szörnyek) lett. Ez a sorozat az Appalache-hegység mélyére vitte a nézőket, ahol szakállas, puskás helyi vadászok (az AIMS csapat) üldöztek mindent, ami mozog.
A dramaturgia: Ezek a műsorok zseniálisan manipulálják a figyelmet. Minden epizódban van egy reccsenés, egy elmosódott árnyék, egy drámai pillanat, amikor a csapatvezető felkiált: „Ott van!”. De sosem találják meg a lényt. Miért? Mert ha megtalálnák (vagy végleg bebizonyosodna, hogy nincs), a show véget érne. A Travel Channel modellje bebizonyította: a nézettség a keresésben és a reményben van, nem a találatban.
Turizmus: Olyan kisvárosok, mint Willow Creek (Kalifornia), kizárólag ebből élnek. Múzeumok, fesztiválok, szobrok, szafarik. Ha holnap bebizonyosodna, hogy Bigfoot nem létezik, ezek a települések csődbe mennének. Gazdasági érdek fűződik a mítosz fenntartásához.
Felszerelés: Hőkamerák, éjjellátók, hangrögzítők, csalik. A lelkes amatőrök ezreket költenek arra, hogy hétvégente kommandósat játszanak az erdőben. Ez a „kapitalizált folklór” esete. A mítosz árucikké vált, és mint minden jó terméknek, ennek is van életciklusa, amit mesterségesen kell nyújtani.
Paranormális pálfordulás
Mivel a biológiai bizonyítékok 60 éve hiányoznak, a Bigfoot-közösségben az elmúlt években érdekes fordulat állt be. Mivel nem találtak testet, a hívők egy része nem azt a következtetést vonta le, hogy „akkor nincs Bigfoot”, hanem azt, hogy „Akkor Bigfoot nem fizikai lény”.
Ez az úgynevezett „Woo” (ezoterikus) irányzat. Ma már sokan azt állítják: Bigfoot egy interdimenzionális lény. Űrlény. Képes láthatatlanná válni. Telepatikusan kommunikál. Portálokon közlekedik. Ez a tökéletes önvédelmi mechanizmus. Ez az elmélet cáfolhatatlan. Ha nem találod meg, az azért van, mert épp átment egy másik dimenzióba. Ezzel a Bigfoot-jelenség végleg kilépett a zoológia területéről, és átlépett a vallás, a hit és az UFO-kultusz területére. Ez már nem tudomány, hanem dogma.
Nem csak amerikai hős
Bár a Bigfootot tipikus amerikai ikonnak tartjuk, a jelenség univerzális. Mi, itt Közép-Európában is rendelkezünk a saját verzióinkkal, csak elfelejtettük őket. A Kárpátokban, az erdélyi havasokban évszázadokig meséltek a pásztorok a „vademberről”, a „Lochuvir”-ról vagy a „bősz emberről”. Oroszországban ott az „Almasz”. A Himalájában a Jeti. Ausztráliában a Yowie. Ez is azt bizonyítja, hogy nem egy specifikus észak-amerikai majomfajról van szó, hanem egy emberi univerzalitásról. Minden kultúrának, ahol van vadon, van „Vadon Embere” is. Ez az a határvonal, ahol a civilizált “Mi” és a vad “Ők” találkoznak. A Bigfoot a tükörképünk: olyan, mint mi, de szőrös, beszéd nélküli és szabad.
Az igazság a fák között (és a fejünkben)
Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: Létezik-e Bigfoot?
Ha a kérdés úgy hangzik: „Él-e Észak-Amerikában egy szaporodóképes, eddig ismeretlen óriásfőemlős faj hús-vér testben?” A válasz a NORKERINFO elemzése szerint: 99,9%, hogy NEM. A biológiai, ökológiai és genetikai bizonyítékok hiánya a modern technológia korában egyszerűen túl beszédes. Nem lehet elrejteni egy elefántot a nappaliban hatvan éven át. Az FBI szarvas-szőrszála és Oxford medve-mintája pontot tesz a mondat végére.
De ha a kérdés úgy hangzik: „Létezik-e Bigfoot mint jelenség, mint kulturális ikon, mint pszichológiai realitás?” A válasz: IGEN, és erősebb, mint valaha.
Bigfoot létezik a gazdaságban, a popkultúrában, a folklórban és az emberi vágyakban. Ő a modern világ utolsó sárkánya. Ő a remény arra, hogy a világ nem csak betonból, Wi-Fi jelekből és adóbevallásokból áll. Hogy van még varázslat. Hogy van még valami ott kint, ami nagyobb nálunk, ami nem a mi szabályaink szerint játszik. És talán, amíg az erdők állnak, addig szükségünk is lesz rá. Mert ha egyszer végleg bebizonyosodna, hogy nincs ott semmi, csak a fák és a csend... az sokkal ijesztőbb lenne, mint bármilyen szőrös szörnyeteg.
A Bigfoot-vadászat valójában nem a szörnyről szól. Hanem a vadászról. Rólunk, akik kimegyünk az erdőbe, hogy megtaláljuk azt a részünket, amit elveszítettünk a civilizáció útvesztőjében. Ne hagyjuk abba a keresést. De ne lepődjünk meg, ha az erdő mélyén csak a saját tükörképünket találjuk meg.